Április 10.
Mások felhasználása fájdalmunk enyhítésére
Boldogságunk nem ajándék, amelyet más tart a kezében.
Azt, hogy jól érezzük magunkat, nem valaki más dönti el. Ha tehát erőltetni próbáljuk, biztosan csalódni fogunk. Rá fogunk jönni, hogy illúziót kergetünk. Az a valaki nem tart semmit a kezében. A szépen becsomagolt, szalaggal átkötött doboz, amelyben boldogságunkat reméltük megbújni, csupán káprázat!
Ha ahelyett, hogy arra próbálnánk kényszeríteni valakit, hogy csillapítsa fájdalmunkat, és adjon helyette örömöt, elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy felhagyjunk a kapkodással, és nyugodtan kézbe vegyük a problémáinkat, meg fogjuk lelni a boldogságot.
Persze, ha valaki a lábunkra lép, fájdalmat okoz, de a fájdalom megszűnik, ha leveszi a lábát. Ám a fájdalom még is csak a miénk. És a felelősség is, hogy szóljunk, vegye el a lábát.
Akkor fogunk meggyógyulni, ha tudjuk, hogyan használjunk fel másokat fájdalmunk enyhítésére. Ki fogunk gyógyulni a múltból. Olyan felismerésekhez jutunk, amelyek módosíthatják kapcsolataink irányát.
Látni fogjuk, hogy boldogságunk kulcsa mindvégig a mi kezünkben lapult. A mi kezünkben volt az a bizonyos doboz. Mihelyt kinyitjuk, miénk a tartalma.
Istenem, segíts észben tartanom, hogy nálam van boldogságom kulcsa! Adj bátorságot ahhoz, hogy nyugodtan foglalkozzam saját érzéseimmel. Ajándékozz meg olyan felismerésekkel, melyekkel javíthatok kapcsolataimon. Segíts, hogy abbahagyjam a kapcsolati függőség táncát, és elkezdjem gyakorolni a gyógyulás tánclépéseit.
Lincoln mondta: - Minden ember annyira boldog, amennyire elhatározza, hogy az lesz -.
Ez a mondat volt az első lépés ahhoz, amely felnyitotta a szememet, hogy a boldogságot csakis saját magamnak adhatom meg. Egészen addig, másoktól vártam. Rajtam múlik, mennyire hagyom, hogy más emberek belépjenek az életembe határokat be nem tartó módon, ezzel megbántva engem. Említettem az apámmal kapcsolatos "falat építettem kettőnk közé" védelmemet és azt is, amikor kicsit megbontottam azt a falat, az apám azonnal ráérzett és szúrt. Akkor nekem erre volt szükségem, mert nem láttam be, hogy nem fog megváltozni, az volt a taktikája, hogy a függősége által szerzett bűntudatát, szégyenéből adódó frusztrációját másokon töltse ki. Minden aktív függő ember ilyen, én is ilyen voltam.
Illúzió volt részemről a házasságomban eltöltött 18 év, melyben azt hittem, hogy ha MINDENEMET beleadom, végre kapok elismerést, dicséretet, szeretetet. Mástól vártam azt, hogy megadja nekem az önbecsülésemet. A 12 Lépéses Program tanít engem arra, ezeket csakis saját magamtól kaphatom meg és saját magam dobhatom el, amire volt már példa a Programban eltöltött éveim alatt.
"Persze, ha valaki a lábunkra lép, fájdalmat okoz, de a fájdalom megszűnik, ha leveszi a lábát. Ám a fájdalom még is csak a miénk. És a felelősség is, hogy szóljunk, vegye el a lábát."
Itt azt emelném ki, hogy nem elég elviselnem a fájdalmat, hanem szólnom is hasznos annak, aki okozta nekem. Ezt a változást kaptam a 12 Lépéses Programban eltöltött idő alatt, amiért hálás vagyok. Nagy előrelépés a részemről.
A házasságom előtt nem volt divat nálunk az érzelmi problémákat megbeszélni. Csak apám mondhatta ki a csalódásait, érzéseit. Ha én vagy anyu próbálkoztunk ezzel, személyes támadásnak vette és üvöltözés lett a "megbeszélés" vége.
PL:
Anyám sír, apám kérdezi tőle, mi bajod, miért sírsz? Anyám azt feleli semmi.
Valószínűleg - a saját tapasztalatomból kiindulva gondolom - eleinte anyu ilyenkor megmondta mi bántja és mivel apu olyasmit hallhatott, ami az egojának nem tetszett és visszapattintotta anyámra a fájdalmát, megpakolva még a bűntudat érzésével is, anyám ezek után már nem volt hajlandó elmondani szomorúságának okát. Apám, hogy a látszat meg legyen, minden alkalommal rákérdezett anyu bajára, viszont már választ nem kapott rá, illetve azt, hogy SEMMI. Ilyenkor persze még apunak állt feljebb, kiabált és kikérte magának, hogy hogyan lehet segíteni annak, aki meg sem mondja mi baja...?!
Itt is nagyon szépen látszik a "gyere ide-menj el" játszma, ami minden egyes függő családot jellemez. Én ezt tanultam meg.
Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, hogy megtanulhatom a valóságot, a viszonylagos játszmáktól mentes életet.
Persze a gyerekeim apja játszmázna, régebben sokszor eljátszottuk a fenti esetet, azzal a különbséggel, hogy én kérdezgettem tőle, hogy mi baja van és az ő válasza volt a SEMMI. És ilyenkor lázasan kerestem magamban az okot, hogy vajon mi rosszat tehettem, mivel bánthattam meg. ( apu és anyu rám ruházta a függőségükből eredő bűntudatot, én lettem a kiválasztott, a JÓ gyerek és ezt vittem tovább a házasságomban is)
Ez a mondat volt az első lépés ahhoz, amely felnyitotta a szememet, hogy a boldogságot csakis saját magamnak adhatom meg. Egészen addig, másoktól vártam. Rajtam múlik, mennyire hagyom, hogy más emberek belépjenek az életembe határokat be nem tartó módon, ezzel megbántva engem. Említettem az apámmal kapcsolatos "falat építettem kettőnk közé" védelmemet és azt is, amikor kicsit megbontottam azt a falat, az apám azonnal ráérzett és szúrt. Akkor nekem erre volt szükségem, mert nem láttam be, hogy nem fog megváltozni, az volt a taktikája, hogy a függősége által szerzett bűntudatát, szégyenéből adódó frusztrációját másokon töltse ki. Minden aktív függő ember ilyen, én is ilyen voltam.
Illúzió volt részemről a házasságomban eltöltött 18 év, melyben azt hittem, hogy ha MINDENEMET beleadom, végre kapok elismerést, dicséretet, szeretetet. Mástól vártam azt, hogy megadja nekem az önbecsülésemet. A 12 Lépéses Program tanít engem arra, ezeket csakis saját magamtól kaphatom meg és saját magam dobhatom el, amire volt már példa a Programban eltöltött éveim alatt.
"Persze, ha valaki a lábunkra lép, fájdalmat okoz, de a fájdalom megszűnik, ha leveszi a lábát. Ám a fájdalom még is csak a miénk. És a felelősség is, hogy szóljunk, vegye el a lábát."
Itt azt emelném ki, hogy nem elég elviselnem a fájdalmat, hanem szólnom is hasznos annak, aki okozta nekem. Ezt a változást kaptam a 12 Lépéses Programban eltöltött idő alatt, amiért hálás vagyok. Nagy előrelépés a részemről.
A házasságom előtt nem volt divat nálunk az érzelmi problémákat megbeszélni. Csak apám mondhatta ki a csalódásait, érzéseit. Ha én vagy anyu próbálkoztunk ezzel, személyes támadásnak vette és üvöltözés lett a "megbeszélés" vége.
PL:
Anyám sír, apám kérdezi tőle, mi bajod, miért sírsz? Anyám azt feleli semmi.
Valószínűleg - a saját tapasztalatomból kiindulva gondolom - eleinte anyu ilyenkor megmondta mi bántja és mivel apu olyasmit hallhatott, ami az egojának nem tetszett és visszapattintotta anyámra a fájdalmát, megpakolva még a bűntudat érzésével is, anyám ezek után már nem volt hajlandó elmondani szomorúságának okát. Apám, hogy a látszat meg legyen, minden alkalommal rákérdezett anyu bajára, viszont már választ nem kapott rá, illetve azt, hogy SEMMI. Ilyenkor persze még apunak állt feljebb, kiabált és kikérte magának, hogy hogyan lehet segíteni annak, aki meg sem mondja mi baja...?!
Itt is nagyon szépen látszik a "gyere ide-menj el" játszma, ami minden egyes függő családot jellemez. Én ezt tanultam meg.
Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, hogy megtanulhatom a valóságot, a viszonylagos játszmáktól mentes életet.
Persze a gyerekeim apja játszmázna, régebben sokszor eljátszottuk a fenti esetet, azzal a különbséggel, hogy én kérdezgettem tőle, hogy mi baja van és az ő válasza volt a SEMMI. És ilyenkor lázasan kerestem magamban az okot, hogy vajon mi rosszat tehettem, mivel bánthattam meg. ( apu és anyu rám ruházta a függőségükből eredő bűntudatot, én lettem a kiválasztott, a JÓ gyerek és ezt vittem tovább a házasságomban is)
Ma már észreveszem ezeket a próbálkozásokat és nem veszek részt benne, egyszerűen ott hagyom az illetőt, akár családtagról van szó, akár másvalakiről.
A mai napon, a saját boldogságomat nem teszem függővé más emberektől, annyira vagyok ma boldog és elégedett, amennyire tőlem telik.
A mai napon, a saját boldogságomat nem teszem függővé más emberektől, annyira vagyok ma boldog és elégedett, amennyire tőlem telik.
Megjegyzés küldése