Április 14.
Tökéletességre törekvés
A kapcsolati függőségből való kigyógyulás egyénre szabott folyamat, amelyhez szükség van arra, hogy tévedjünk, problémákkal küszködjünk, és kemény feladatokkal szembesüljünk.
Ha elvárjuk magunktól, hogy tökéletesek legyünk, lassítjuk a folyamatot, hiszen ez idegessé tesz és bűntudatot ébreszt. Ugyanilyen romboló hatású, ha másoktól várjuk el a tökéletességet; ezzel őket késztetjük arra, hogy szégyenkezzenek, és ez zavarhatja fejlődésüket.
Az emberek sebezhetők és ez csodálatos. Elfogadhatjuk és ápolhatjuk ezt a gondolatot. Ha másoktól elvárjuk a tökéletességet, ezzel az erkölcsi felsőbbrendűség csapdájába kerülünk. Ha magunktól várjuk el, alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat.
Nyugodtan megszabadulhatunk mindkettőtől.
Arra sincs szükség, hogy a másik végletbe esve toleráljunk mindent, amivel mások az utunkat keresztezik. Felelősségteljes viselkedést kell elvárnunk magunktól. Azért nyugodtan lazíthatunk is egy kicsit. És ha már nem várunk másoktól tökéletességet, észrevesszük, hogy sokkal jobban csinálják a dolgot, mint gondoltuk. Ha ugyanezt tesszük magunkkal szemben, ott is felfedezhetjük a szépséget.
Ma gyakorolni fogom a toleranciát: olyannak fogadom el az embereket, amilyenek, és ilyennek szeretem magamat is. Keresem az egyensúlyt: se másoktól, se magamtól nem várok túl sokat, de nem elégszem meg a túl kevéssel sem.
Amikor a tökéletességre törekedtem, nagyon görcsös voltam és aktívan éltem a függőségemet.
Akkor fogadtam el legelőször a tökéletlenségemet, amikor beláttam a függőségemet és ezt gyűlésen fennhangon be is ismertem.
Úgy gondoltam, tőlem azt várja el a környezetem, hogy tökéletes legyek?
Vagy én vártam el saját magamtól, kompenzálva az alacsony önértékelésemet és pontosan ezzel tettem még alacsonyabbra?
Férjet is úgy választottam magamnak, aki SZERINTEM tökéletes. Mekkorát tévedtem! Akkor még fogalmam sem volt az illúzióról, csak azt tudtam David Copperfield illuzionista. Mi ketten nem állunk messze egymástól, jómagam tökélyre fejlesztettem lélek illuzionista szerepemet. Fogtam a kis arany ecsetemet és saját magam választott férfit kifestegettem vele.
A tökéletesség is, mint minden más, relatív.
Mi nekem a tökéletes?
Azt megtanultam, csakis a Felsőbb Erő lehet az. Az emberek tökéletlenek, így én magam is. Hibázok, sokszor és sokat, mégis az a lényeg, hogy meg tudok-e magamnak bocsátani. Ha igen, másoknak is meg fogok tudni bocsátani az elkövetett hibáikért.
Tudok, számomra tökéletes sütit sütni és finom ételt főzni. Már nem azt keresem és kutatom, hogy az általam elkészített ételt mások megdicsérjék, - persze jól esik az elismerés - mégis, elsődlegesen, a saját dicsértem a mérvadó.
Beláttam, nem vagyok tökéletes szülő és nagyon igyekszem megbocsátani magamnak azokat a hibákat, amiket a gyerekeim nevelése közben elkövettem. Rájöttem, egy szülőnek más dolga nincs is, mint CSAK szeretni a gyerekeit.
(valakitől olvastam vagy hallottam, hogy a folyamatos szeretet a legnehezebb dolog a világon)
Amikor aktívan éltem a függésemet nem tudtam szeretni őket. Ez így volt, bármennyire is fájdalmas volt belátnom, hiszen saját magamat sem szerettem, lassú öngyilkosságra ítéltem magam a függésemmel. Amikor elkezdtem gyógyulni - nem meggyógyulni, mert SOHA (ezt a szót szinte nem is használom, csakis ebben az esetben mondom ki) nem gyógyulok meg - sokáig nem is akartam tudomásul venni azt, hogy én nem szerettem a gyerekeimet. Aztán párhuzamot vontam a saját gyerekkorommal és bizony rá kellett bólintanom.
Azt adtam, amit kaptam a szüleimtől, hiszen egyebem sem volt és a szüleim is azt adták, amit Ők kaptak a szüleiktől, mert nekik sem volt más. Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, mert már tudom szeretni magam - még ha ez nem is folyamatos - és saját magamon keresztül a gyerekeimet is.
Azt mondják, két féle szülői "szeretet" létezik a függők körében.
Az egyik agyon "szereti" a gyerekét, a másik nem törődik vele. Hát én agyon "szerettem" Őket, ami a folyamatos kontrollálásban és az én akaratom érvényesítésében nyilvánult meg. Mint egy kotlós telepedtem rájuk.
A 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően ez is változik bennem, még ha nem is olyan iramban, mint sokszor szeretném. Eleinte, amikor már sikerült kissé távolabbra helyezkednem a gyerekeim dolgaitól, bűntudatom volt, mert azt hittem, nem törődöm velük. Mint már írtam, a változásnál MINDEN EGYES esetben a bűntudat jelezte, jó úton járok. Pedig mennyire elegem volt már belőle, - hiszen a 12 Lépéses Program előtti életemben folyamatosan jelen volt - mégis később hálás voltam érte, mert előre mutatott.
Talán kissé elkanyarodtam a meditációtól, vagy még sem?
Akkor fogadtam el legelőször a tökéletlenségemet, amikor beláttam a függőségemet és ezt gyűlésen fennhangon be is ismertem.
Úgy gondoltam, tőlem azt várja el a környezetem, hogy tökéletes legyek?
Vagy én vártam el saját magamtól, kompenzálva az alacsony önértékelésemet és pontosan ezzel tettem még alacsonyabbra?
Férjet is úgy választottam magamnak, aki SZERINTEM tökéletes. Mekkorát tévedtem! Akkor még fogalmam sem volt az illúzióról, csak azt tudtam David Copperfield illuzionista. Mi ketten nem állunk messze egymástól, jómagam tökélyre fejlesztettem lélek illuzionista szerepemet. Fogtam a kis arany ecsetemet és saját magam választott férfit kifestegettem vele.
A tökéletesség is, mint minden más, relatív.
Mi nekem a tökéletes?
Azt megtanultam, csakis a Felsőbb Erő lehet az. Az emberek tökéletlenek, így én magam is. Hibázok, sokszor és sokat, mégis az a lényeg, hogy meg tudok-e magamnak bocsátani. Ha igen, másoknak is meg fogok tudni bocsátani az elkövetett hibáikért.
Tudok, számomra tökéletes sütit sütni és finom ételt főzni. Már nem azt keresem és kutatom, hogy az általam elkészített ételt mások megdicsérjék, - persze jól esik az elismerés - mégis, elsődlegesen, a saját dicsértem a mérvadó.
Beláttam, nem vagyok tökéletes szülő és nagyon igyekszem megbocsátani magamnak azokat a hibákat, amiket a gyerekeim nevelése közben elkövettem. Rájöttem, egy szülőnek más dolga nincs is, mint CSAK szeretni a gyerekeit.
(valakitől olvastam vagy hallottam, hogy a folyamatos szeretet a legnehezebb dolog a világon)
Amikor aktívan éltem a függésemet nem tudtam szeretni őket. Ez így volt, bármennyire is fájdalmas volt belátnom, hiszen saját magamat sem szerettem, lassú öngyilkosságra ítéltem magam a függésemmel. Amikor elkezdtem gyógyulni - nem meggyógyulni, mert SOHA (ezt a szót szinte nem is használom, csakis ebben az esetben mondom ki) nem gyógyulok meg - sokáig nem is akartam tudomásul venni azt, hogy én nem szerettem a gyerekeimet. Aztán párhuzamot vontam a saját gyerekkorommal és bizony rá kellett bólintanom.
Azt adtam, amit kaptam a szüleimtől, hiszen egyebem sem volt és a szüleim is azt adták, amit Ők kaptak a szüleiktől, mert nekik sem volt más. Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, mert már tudom szeretni magam - még ha ez nem is folyamatos - és saját magamon keresztül a gyerekeimet is.
Azt mondják, két féle szülői "szeretet" létezik a függők körében.
Az egyik agyon "szereti" a gyerekét, a másik nem törődik vele. Hát én agyon "szerettem" Őket, ami a folyamatos kontrollálásban és az én akaratom érvényesítésében nyilvánult meg. Mint egy kotlós telepedtem rájuk.
A 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően ez is változik bennem, még ha nem is olyan iramban, mint sokszor szeretném. Eleinte, amikor már sikerült kissé távolabbra helyezkednem a gyerekeim dolgaitól, bűntudatom volt, mert azt hittem, nem törődöm velük. Mint már írtam, a változásnál MINDEN EGYES esetben a bűntudat jelezte, jó úton járok. Pedig mennyire elegem volt már belőle, - hiszen a 12 Lépéses Program előtti életemben folyamatosan jelen volt - mégis később hálás voltam érte, mert előre mutatott.
Talán kissé elkanyarodtam a meditációtól, vagy még sem?
Megjegyzés küldése