Március 9.
Óvjuk magunkat
Nem tehetjük azt, hogy meghúzzuk határainkat, s közben vigyázunk egy másik érzéseire, hiszen a kettő ellentmond egymásnak.
Milyen óriási kincs az együttérzés! Ugyanakkor mennyire megnehezíti, hogy meghúzzuk a határokat!
Jó, ha törődünk másokkal és érzéseikkel, de az is elengedhetetlen, hogy vigyázzunk magunkra. És ez néha választás elé állít.
Némelyikünk magában hordja azt a – családjától vagy vallásától kapott, s mélyen belevésődött – üzenetet, hogy soha ne sértse meg mások érzelmeit. Ezt most egy másik üzenettel helyettesíthetjük: magunkat se bántsuk. Vannak, akik megsértődnek, ha azt tapasztalják, hogy óvjuk – esetleg éppen tőlük – magunkat. Ez rendjén való. Miközben tanulunk, tapasztalatokat gyűjtünk és profitálunk a tapasztalatainkból – mint, ahogy ők is. Azzal hathatunk a legerőteljesebben és legjótékonyabban másokra, ha felelősséget vállalunk magunkért, és hagyjuk, hogy mások is ezt tegyék.
A másokkal való törődés segít. A gondjaik átvállalása nem. Meg lehet tanulni, hogy a határ a kettő között.
Ma kijelölöm a számomra fontos határokat. Elengedem azt az igényemet, hogy mások érzéseit óvjam, és a sajátjaimra fogok vigyázni. Megengedem magamnak, hogy óvjam magam, mert tudom, hogy ez a legtöbb, amit magamért és másokért tehetek.
A 12 Lépéses Program előtti életemben nálam teljesen egybefolyt a másokkal való törődés és a gondjaik átvállalása. Ez legjobban igaz volt a szüleimmel való kapcsolatomban. Mint egy megszállott, segítettem és sütöttem a vasárnapi töltött csirkéket, közben meg teljesen figyelmen kívül hagytam a saját érdekeinket és ezen belül is az enyémet. Akkoriban azt hittem, ez a felelős magatartás. Ma már tudom és jó pár éve tudom azt, hogy ez megint a szeretetükért való kuncsorgás volt, még egy bőrt lehúzva magamról.
Amikor a Társaim a 12 Lépéses Programokban elmondták saját megéléseiket, többek között azt, hogy egy függő ember, aki még éli a függőségét, nem tud szeretni, hiszen a választott függésével lassú öngyilkosságot követ el saját magán és a családtagjait is megbetegíti a betegsége, akkor tudtam párhuzamot vonni, a szüleimmel kapcsolatosan és jöttem rá arra, hogy az én gondoskodásom is abból ered, mert azt várom, hogy ŐK szeressenek saját magam helyett engem.
Nehéz volt kiszabni a határaimat és saját magam felé fordítani a figyelmemet. Sok súrlódás volt a szüleimmel ez miatt, Ők azt hitték már nem szeretem Őket, mert nagyon ritkultak az "ellátmányok", hiába mondtam el nekik azt, hogy meg KELL húznom a nadrágszíjat. A határaimat tartottam, mindennek ára van, az önszeretetnek is.
Megjegyzés küldése