Az át nem élt szomorúság gátolhatja a szeretetet és örömöt a jelenben.
A múltban sok mindent mondtunk magunknak a fájdalom palástolására: „Nem is fáj olyan nagyon… Ha várok, lehet, hogy megváltoznak a dolgok… Nem olyan nagy ügy… Hamar túl leszek rajta… Ha megpróbálom megváltoztatni őt, nekem nem is kell megváltoznom.”
Tagadtuk, hogy fáj, mert nem akartuk érezni a fájdalmat. Meg nem oldott ügyeink nem tűnnek el. Újra meg újra előjönnek, amíg oda nem figyelünk, amíg nem foglalkozunk velük kellőképpen, amíg be nem gyógyítjuk a sebeket. Ez az egyik, amit megtanulunk a gyerekkori vagy társfüggőségből való kigyógyulásunkkor.
Sokunknak nem voltak meg a kellő eszközei, támogatása és biztonságérzete ahhoz, hogy beismerje és elfogadja a fájdalmat. Ez érthető. De lassan, óvatosan megnyílunk érzéseink előtt. Átérezzük, aminek létét oly sokáig tagadtuk. Nem azért, hogy legyen okunk másokat hibáztatni vagy szégyellni magunkat, hanem azért, hogy felkészüljünk egy jobb életre.
Jó, ha sírunk, amikor sírnunk kell és átérezzük a szomorúságot, amit régóta hordozunk. Átérezhetjük, majd elengedhetjük.
A gyász megtisztító folyamat. Az elfogadás folyamata. Átemel a múltból a jelenbe s egy olyan jobb jövőbe, ahol nem szabotáljuk el saját igényeinket.
Istenem, add, hogy a mai napon megnyíljak saját érzéseim előtt. Segíts tudatosítanom, hogy nem kell se erőltetnem, se elfojtanom azt, ami segíti gyógyulásomat. Segíts bíznom abban, hogy ha nyitott vagyok, a folyamatot irányítva természetes módon gyógyulok meg.
Újfent összekevertem a meditációkat, a mostani a tegnapi, a tegnapi pedig a mai. Elnézést kérek.
Megjegyzés küldése