Június 15.
Mártírok vetélkedése.
„Igen, tudom, hogy a párod alkoholista, de nekem a fiam az, és az egészen más. Sokkal rosszabb!”
Az én fájdalmam nagyobb a tiédnél!
Milyen könnyen eshetünk ilyesfajta csapdákba! Meg akarjuk mutatni másoknak, milyen szerencsétlen áldozattá tettek, milyen igazságtalan velünk az élet, micsoda mártíromság ez a sors. És addig nem vagyunk boldogok, amíg meg nem tesszük.
Fájdalmunkat, szenvedésünket senkinek nem kell bizonygatnunk. Mi tudjuk, hogy fájt. Tudjuk, hogy szenvedtünk. Sokunk jogilag is áldozat volt. Sokunknak nehéz és fájdalmas leckéket kellett megtanulnia.
Célunk a gyógyulás során nem az, hogy másoknak megmutassuk, mennyire bántottak, vagy mennyire bántottunk másokat. Az a cél, hogy ne fájjon többé, és ezt a megoldást osszuk meg másokkal is.
Ha valaki elkezdi bizonygatni mennyire fáj neki, egyszerűen mondjuk azt: „Ez úgy hangzik, hogy bántottak.” Lehet, hogy az illető csak fájdalmának tudomásul vételét keresi.
Ha azon kapjuk magunkat, hogy azt bizonygatjuk, mennyire megbántottak minket, vagy rá akarunk licitálni másvalaki fájdalmára, álljunk meg egy pillanatra, gondoljuk át, mi megy végbe bennünk.
Nincs olyan díj, jutalom, melyet a szenvedéssel lehet elnyerni, ahogy ezt megpróbáltuk elhitetni magunkkal kapcsolati függésünk csúcspontján. A jutalom az, ha megtanuljuk megszüntetni a fájdalmat, és az öröm, a béke és a kiteljesedés veszi át a helyét.
Ez a gyógyulás nagy ajándéka, melyet egyformán megkapunk, akár többet szenvedünk, mint mások, akár kevesebbet.
Istenem, segíts, hogy minden leckéért hálás legyek, még azokért is, melyek a legtöbb fájdalmat és szenvedést okozták. Segíts, megtanulnom, amit meg kell tanulnom, hogy megszüntethessem a fájdalmamat. Segíts a gyógyulásra összpontosítanom a fájdalom helyett.
Igen, én is nagy licitáló voltam, még a 12 Lépéses Program előtti életemben. Amikor találkoztam egy ismerőssel és megálltunk kicsit beszélgetni, ahogy elkezdett mesélni az egyik fájdalmáról, rögtön rákontráztam, legtöbbször be sem engedtem fejezni neki a mondandóját. Folyton a fájdalmam körül keringtem, belekapaszkodtam, nem vettem észre, hogy létezik más is a világon, holott nagyon vágytam az örömre, a boldogságra, csak akkor még azt hittem ezeket másoktól fogom megkapni. Nem tudtam HOGYAN juthatnék oda. Szégyelltem magam és bűntudatom volt az miatt, hogy nem hallgatom meg mások bajait, hogy közbevágok...
A 12 Lépéses Programban tanulom azt, ahhoz, hogy meg tudjak hallgatni másokat, legelőször is a türelmet és az alázatot szükséges gyakorolnom, fejlesztenem magamban. Eleinte nagyon nehéz volt, mégis igyekeztem és nem vágtam közbe, holott majd szét vetett a türelmetlenség. (tégy úgy mint ha) Hónapok múlva, sok gyakorlással már sokkal könnyebben tudtam végig hallgatni másokat és jobban oda tudtam figyelni rájuk. Megvártam, amíg elmondják azt, amit el akarnak mondani nekem és csak azután meséltem el a sztorijukhoz hasonló megéléseimet és azt, én hogyan oldottam meg, hogyan sikerült kimásznom belőle. Ekkor már szó nem volt túllicitálásról, egyszerű tényközlés volt és nem erőltettem rájuk az én megoldásomat, hagytam, éljenek vele, hogyha akarnak.
A fájdalmaimat olyan sokáig dédelgettem, hogy a mai napon is elég nehezen engedem el egyiket-másikat, persze ez függ a megélt fájdalom nagyságától is.
Amikor vége lett a volt barátommal a másfél évig tartó kapcsolatunknak, legalább két év kellett nekem ahhoz, hogy valamennyire el tudjak távolodni a szenvedéseimtől. Nem vettem észre, hogy csak vele foglalkozom gondolatban, próbálom összerakni azokat a mozaikokat, amik számomra valósak voltak és folyton azt akartam hallani közös ismerőseinktől, hogy azért ő szeretett engem. Hónapokig tartott az a folyamat, hogy állandóan róla beszéltem, így visszagondolva, nem voltam hajlandó elengedni. Nem tudtam HOGYAN. Sosem voltam még ilyen helyzetben, illetve lány koromban egyszer, viszont akkor pár hónapos kínlódás után pontot is tettem a kapcsolatra a szakítás után. Akkoriban valahogy sokkal könnyebben működött, gondolom azért, mert még nem fejlődött ki nálam a társfüggés.
Szóval, visszafelé nézve, képes voltam meglátni, miért tartott olyan hosszú ideig a másfél éves együttlét lezárása. Szabályosan rátekeredtem gondolatban, szinte mások nem is léteztek és annyira megbetegítettem magam ezzel, hogy egyszer csak azon kaptam magam, csont soványra fogytam és az ágyból is nehezemre esett kikelnem. Ekkor tértem észhez. Rájöttem, erőnek erejével EL KELL TERELNEM a gondolataimat, amikor újból és újból kényszerem volt vele foglalkoznom. Sokat beszélgettem másokkal, másféle dolgokról és ezzel a módszerrel sikerült egyre távolabb kerülnöm tőle, szép lassan megszűntek a fizikai kínjaim, majd a lelkiek is és végre tudtam rendesen enni.
Ma már egy emlék, olyan, amiben voltak szép dolgok is és teljesen le tudtam zárni magamban.
Tehát, a fájdalmamat a fent említett módon sikerült megszüntetnem, működik, megtapasztaltam és közben lassan újból be tudtam engedni az örömöt is az életembe.
A 12 Lépéses Programban tanulom azt, ahhoz, hogy meg tudjak hallgatni másokat, legelőször is a türelmet és az alázatot szükséges gyakorolnom, fejlesztenem magamban. Eleinte nagyon nehéz volt, mégis igyekeztem és nem vágtam közbe, holott majd szét vetett a türelmetlenség. (tégy úgy mint ha) Hónapok múlva, sok gyakorlással már sokkal könnyebben tudtam végig hallgatni másokat és jobban oda tudtam figyelni rájuk. Megvártam, amíg elmondják azt, amit el akarnak mondani nekem és csak azután meséltem el a sztorijukhoz hasonló megéléseimet és azt, én hogyan oldottam meg, hogyan sikerült kimásznom belőle. Ekkor már szó nem volt túllicitálásról, egyszerű tényközlés volt és nem erőltettem rájuk az én megoldásomat, hagytam, éljenek vele, hogyha akarnak.
A fájdalmaimat olyan sokáig dédelgettem, hogy a mai napon is elég nehezen engedem el egyiket-másikat, persze ez függ a megélt fájdalom nagyságától is.
Amikor vége lett a volt barátommal a másfél évig tartó kapcsolatunknak, legalább két év kellett nekem ahhoz, hogy valamennyire el tudjak távolodni a szenvedéseimtől. Nem vettem észre, hogy csak vele foglalkozom gondolatban, próbálom összerakni azokat a mozaikokat, amik számomra valósak voltak és folyton azt akartam hallani közös ismerőseinktől, hogy azért ő szeretett engem. Hónapokig tartott az a folyamat, hogy állandóan róla beszéltem, így visszagondolva, nem voltam hajlandó elengedni. Nem tudtam HOGYAN. Sosem voltam még ilyen helyzetben, illetve lány koromban egyszer, viszont akkor pár hónapos kínlódás után pontot is tettem a kapcsolatra a szakítás után. Akkoriban valahogy sokkal könnyebben működött, gondolom azért, mert még nem fejlődött ki nálam a társfüggés.
Szóval, visszafelé nézve, képes voltam meglátni, miért tartott olyan hosszú ideig a másfél éves együttlét lezárása. Szabályosan rátekeredtem gondolatban, szinte mások nem is léteztek és annyira megbetegítettem magam ezzel, hogy egyszer csak azon kaptam magam, csont soványra fogytam és az ágyból is nehezemre esett kikelnem. Ekkor tértem észhez. Rájöttem, erőnek erejével EL KELL TERELNEM a gondolataimat, amikor újból és újból kényszerem volt vele foglalkoznom. Sokat beszélgettem másokkal, másféle dolgokról és ezzel a módszerrel sikerült egyre távolabb kerülnöm tőle, szép lassan megszűntek a fizikai kínjaim, majd a lelkiek is és végre tudtam rendesen enni.
Ma már egy emlék, olyan, amiben voltak szép dolgok is és teljesen le tudtam zárni magamban.
Tehát, a fájdalmamat a fent említett módon sikerült megszüntetnem, működik, megtapasztaltam és közben lassan újból be tudtam engedni az örömöt is az életembe.
Megjegyzés küldése