Rejtett erő - Elengedés

ELENGEDÉS 

A bölcsesség gazdagsága és a tapasztalat rejlik az egyik egyszerű AA-mondás mögött: „engedd el”. A következő történet megmutatja, hogyan akadályozzuk meg lelki előrehaladásunkat, amikor nem engedünk el.

Egy napon két szerzetes az erdőn átsétált, hogy segítsen a következő faluban, az aratásban. Amint egy kis patakhoz értek, egy idős asszonnyal találkoztak, a falujukból, aki a parton üldögélt. Az első szerzetes megkérdezte: „Grete, miért ülsz itt a kezeidet tördelve? Azt hittem, hogy a fiadnál kellett volna lenned ma hajnal után, hogy segíts az almapréselésben”.

Grete így válaszolt: „Félek átmenni a patakon, bár tudom, hogy csekélység, hiszen csak egy kis víz. Azt hiszem, egy bolondos öregasszony vagyok. Ezért az elmúlt órákban itt ültem, és a kezeimet tördelve töprengtem, mit tegyek.”

Az első szerzetes azt mondta neki:

„Átviszünk ezen a kis patakon”.

A két szerzetes széket formált a kezeikből és biztonságban átvitték az asszonyt a patakon. Aztán a szerzetesek folytatták útjukat. Egy mérfölddel később a második szerzetes azt mondta az elsőnek:

„A csuhám teljesen elázott amiatt a bolondos öregasszony miatt. És a hátam még mindig fáj a cipelés megerőltetésétől.”

Az első szerzetes csak mosolygott és nem szólt semmit.

Három mérfölddel később a második szerzetes ismét megszólalt:

„A hátam még mindig sajog. Tudom, hogy ma nehezen fogok tudni segíteni az aratásban.”

Ismét mosolygott az első szerzetes és nem szólt semmit.

Öt mérfölddel később a második szerzetes tovább panaszkodott:

„Most már biztos vagyok benne, hogy nélkülem kell folytatnod az utat. Úgy fáj a hátam a bolondos öregasszony miatt, hogy nem tudok tovább menni.”

Az első szerzetes odafordult a másodikhoz és azt mondta:

„Azért fáj a hátad, mert még mindig cipeled őt. Én elengedtem öt mérfölddel ezelőtt, amikor letettem a patak másik oldalán”.

KÜZDELEM A PROGRAMMAL

Valamikor józanságunkban mindannyian átéljük az elengedés gyötrelmét.

Mint a második szerzetes, mi is régi szokásokba vagy neheztelésekbe kapaszkodunk, amelyek megnehezítik, sőt, akár lehetetlenné is teszik előrehaladásunkat. Amikor gyógyulásunkban zsákutcába jutunk, visszahívjuk régi makacsságunkat és büszkeségünket, és reménytelenül hánykolódunk, mint a hal a halász hálójában. Tovább szenvedünk, azt gondolván, hogy egyedül kell küzdenünk. Ezt hívjuk a „programmal való küzdelemnek”.

A programmal való küzdelem azt jelenti, hogy az „én” és nem a „mi” szemszögéből élünk. Amikor alkoholt vagy más drogot használtunk, úgy éreztük, hogy az egész világ gondját a vállainkon hordoztuk, és hogy még egy pillanatra sem tudtuk félretenni aggodalmainkat. Ehelyett éjszaka ébren feküdtünk és azon mesterkedtünk, hogy hogyan tudnánk helyzeteket manipulálni vagy a közelgő katasztrófák miatt aggódtunk.

A régi szokások lassan halnak el. Miután elérünk valamennyi józanságot, gyakran csodálkozunk, hogy sok gondunk megmaradt. Többé nem menekülhetünk az üveg vagy pirulák varázslatos szabadságába, ahol úgy tűnik, hogy minden gondunk eltűnik. A múltbeli tivornyák miatt sokszor érzünk szégyent, bűntudatot, és megbánást a kudarcba fulladt kapcsolatok miatt. Ezek az érzések olyan intenzitással kísértenek, amilyent nem ismertünk, amikor kábítottuk érzéseinket.

Amikor kellemetlen érzésekkel és a változás szükségességével szembesülünk, visszaeshetünk legmélyebb ösztönünkhöz – KÜZDÜNK.

 Összeszorítjuk fogainkat és puszta akaraterőből elhatározzuk, hogy kimászunk ebből a sárból. Azonban ugyanúgy, mint amikor egy autó kerekei a hóban kipörögnek, küzdelmünk csak ront a helyzeten.

Lehet a probléma a dohányzásról vagy cukorról való leszokás, vagy a továbblépés egy kapcsolat befejeződése után; nem tudunk megváltozni, amíg küzdünk. A küzdelem a programmal azt jelenti, hogy magunkkal dacolva ragaszkodunk régi szokásainkhoz, még akkor is, ha meg akarunk változni.

Miért tesszük ezt?

A változás ijesztő. Talán a múlt nyomorúságos volt, de legalább ismerős. Kényelmesek lesznek a régi szokások és gondolkodási minták, amelyek megakadályoznak a fejlődésben. Ezeknek elengedése lehet olyan fájdalmas és nehéz, mint az alkohol vagy más drogok abbahagyása.

Negatív gondolataink rohamosan megszaporodhatnak, és néha felfalhatnak bennünket. A negatív gondolkodás elválaszt a hovatartozás érzésétől, elfolytja reményünket és megakadályozza, hogy megtaláljuk az igazi boldogságot. A negatívítás olyan sok évig része volt életünknek, hogy sok gyakorlat szükséges a pozitív hozzáállás kialakításához.

Ha szenvedéseink és aggodalmaink közepette megállunk, akkor időt adunk arra, hogy egy új felismerés belénk ágyazódjon: NEM KELL TÖBBÉ KÜZDENÜNK.

Van egy másik választásunk: megadhatjuk magunkat. A helyzetek manipulálása helyett átadhatjuk az irányítást. A megadás mindenekelőtt bizalmi cselekedet. Amikor elengedünk, bízhatunk abban, hogy az események majd maguktól kitárulnak. A bizalom az elfogadás érzetét kelti bennünk, és az elfogadáson keresztül megtaláljuk a józanságot.

Ellentmondásosan a megadás nem egyenlő a feladással. Amikor először jöttünk a programhoz, nem adtuk fel. Megadtuk magunkat alkoholbetegségünknek. Az irányítás helyett segítséghez fordultunk. A megadás azt jelenti, hogy az „én”-t felváltja a „mi”. A megadás az elengedést jelenti.

HA ELENGEDEK, KI FOG ELKAPNI?

Sokan ragaszkodunk régi szokásainkhoz és problémáinkhoz, bár felismerjük, hogy azok inkább ártanak, mint használnak. Szívünk mélyén egyedül érezzük magunkat a világban. A programban megtaláljuk azt a szikra reményt, hogy NEM vagyunk egyedül. Egy olyan nők és férfiak közösségében találunk rá, akikkel megoszthatjuk erősségeinket, élményeinket és reményeinket. Meghallgatjuk az idősebb tagok javaslatait ahelyett, hogy elvetnénk a miénktől különböző gondolatokat.

A másokkal való érintkezés érzése segít felépíteni egy olyan lelki alapot, amely életben tart minket a bajos időkben. Mielőtt rátaláltunk az AA-ra, úgy éreztük, hogy egy nagy szikla szélére tettek minket és bármelyik pillanatban lezuhanhatunk. Kétségbeesetten kapaszkodtunk abba a kevés dologba, amely megmaradt életünkből, hogy ne zuhanjunk bele az őrültség vagy halál feketeségébe. Féltünk az élettől és féltünk a haláltól.

Hogyan engedhettünk volna el, ha nem volt hová mennünk és senki nem kapott volna el? Csapdába estünk és kétségbeesett életet éltünk. Alkalmanként emlékeztetnünk kell magunkat a gyógyulásban, hogy milyen messzire jöttünk és miért kell hálásnak lennünk. Könnyű a stresszes időszakokba visszaesni a régi gondolkodásmódba és ösztönös, kétségbeesett vagy könnyű megoldásokat keresni. Emlékeznünk kell, hogy most több választási lehetőségünk van, mint amit azelőtt el sem tudtunk volna képzelni. Nem kell többé a tőrbe csalt áldozatot vagy a bábjátékost játszanunk, aki megpróbálja az összes körülötte lévő ember életét irányítani. Lehetünk emberiek mindazzal a szabadsággal, amelyet ez magában hordoz.

Amikor egy problémával szembesülünk és félünk, akkor eszünkbe juthat, hogy a közösség része vagyunk, erőt találhatunk, ha felismerjük, hogy nem kell többé egyedül megküzdenünk saját sárkányainkkal. Megállhatunk, hagyhatjuk, hogy lecsillapuljon a pánik és hallgathatunk belső hangjainkra. Ez a csendes idő segít áttörni magányunk falait és megtalálni az érintkezést Magasabb Hatalmunkkal. Eszünkbe jut, hogy „engedjük el és engedjük be Istent”.

Magasabb Hatalmunk segíteni fog az ínséges időkben. Ha ápoljuk a hit és remény pozitív hozzáállását, akkor kellő megvilágításba helyezhetjük gondjainkat. A fájdalmas időszakok mindig lehetőséget nyújtanak a fejlődésre és Magasabb Hatalmunk soha nem ad többet, mint amennyivel meg tudunk birkózni. Nem kell minden gondunkat egy nap alatt megoldanunk;  nem kell minden problémánkat egyedül megoldanunk. Csak ki kell nyúlnunk másokhoz a meditáción és imádságon keresztül és meg kell beszélnünk a dolgokat egy jótállóval vagy baráttal. Elengedhetünk annak a ténynek tudatában, hogy Magasabb Hatalmunk és a közösség segíteni és támogatni fog.

A FELKÉSZÜLÉS

Legtöbben nem vagyunk képesek rögtön átadni az irányítást problémáink felett Magasabb Hatalmunknak. Gyakran addig szenvedünk, amíg olyan nyomorultak leszünk, hogy széttárjuk karjainkat és felkiáltunk: „FELADOM!”

Nem szükséges addig szenvednünk, amíg elérjük a nyomorúság mélységeit. A figyelmeztető jelek tudatosíthatják bennünk, hogy mikor kell „elengednünk, és Istent beengednünk”. Amikor egyre ingerlékenyebbek leszünk barátainkkal, kollégáinkkal vagy családunkkal, akkor talán mindenki más leltárát csináljuk, kivéve a sajátunkat. Talán olyan megoldásokat is el tudunk képzelni, hogy „Ha csak ez az ember megváltozna, akkor végre boldog lehetnék”.

A túlzottan kritizáló és irányító viselkedés általában azt jelenti, hogy nem nézünk szembe keményen önmagunkkal. Talán egy jellembeli hibát semmibe veszünk. Könnyebb mást okolni problémánkért. Amikor elengedjük mások megváltoztatására tett erőfeszítéseinket, akkor saját növekedésünkért és változásunkért vállalunk felelősséget. Visszájára fordíthatjuk a dolgokat, ha felismerjük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. Mint a hópihék, mi is mind különállóak és egyedülállóak vagyunk. A mások kritizálására pocsékolt energia helyett elengedhetünk és elfogadhatjuk az ő különlegességüket.

Az elszigetelődés egy másik figyelmeztetés az elengedésre. Elkezdünk kihagyni gyűléseket vagy gyűléseket váltunk, hogy ne feleljünk egyetlen honi csoportnak sem. Talán Kevesebbszer hívjuk fel barátainkat, és ürügyeket keresünk, amikor meghívnak valahová. Talán úgy szigeteljük el magunkat, hogy csak egy különleges barátot fogadunk szívesen.

Gyakran akkor szigeteljük el magunkat, amikor titokban szégyenlünk egy problémát. Talán egy gyalázó vagy túlzottan függő kapcsolatunk van. Talán evési rendellenességünk van vagy kényszervásárlók vagy szerencsejátékosok lettünk. Bármi legyen is a probléma, az első lépés, hogy kinyújtjuk kezünket Magasabb Hatalmunk és más emberek után.

Azzal kezdjük, hogy őszinték vagyunk magunkkal és másokkal. A gyűléseken őszintén beszélünk azokról az erőlködésekről, amelyeket a Tizenkét Lépés miatt teszünk. Őszinték vagyunk barátainkkal ahelyett, hogy azt mondanánk nekik, hogy minden rendben van. Kedvesnek kell lennünk magunkkal és türelmesnek Magasabb Hatalmunkkal. A személyes fejlődés fájdalma az emberi tapasztalat része. Míg fájdalmas időszakokon megyünk keresztül, jók lehetünk magunkkal szemben. Vegyél egy habfürdőt, menj el sétálni egy baráttal, menj el moziba vagy ülj le egy jó könyvvel.

Amikor elengedünk, emlékeznünk kell arra, hogy Magasabb Hatalmunk nem tesz csodákat, ha csak hátra dőlünk, és semmit nem teszünk. Kapával a kezünkben kell imádkoznunk a burgonyáért. Például egy eladónak, aki néhány hónapja volt józan, egy szakmai előadást kellett tartania. Megrémült attól, hogy társainak nagy csoportjának kellett beszédet tartania, ezért elhatározta, hogy „elenged és beengedi Istent”. Magasabb Hatalmához imádkozott bátorságért, ahelyett, hogy az előadásra készült volna, egész éjszaka tévét nézett.

Az előadás nem jól sikerült. AA-gyűlésén az eladó panaszkodott, hogy „ez az elengedés dolog nem igazán olyan, mint amilyennek feldicsérik”. De a gyűlés végére az eladó rájött, hogy aggodalmai elengedése helyett, ő a felelősségeit engedte el. Az elengedés nem a lustaságra vagy felelőtlenségre való engedély.

Az elengedés az alázat és hit beismerése, amelyet cselekedet követ. Az elengedés segít együtt élni problémáinkkal és betegségünkkel. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk és életünk irányíthatatlanná vált; átadtuk akaratunkat Istennek, ahogyan mi értelmezzük Őt. Ez azt jelenti, hogy egyszerre csak egy napot élünk meg; nem isszuk meg az első italt; eljárunk gyűlésekre, és olyan jól csináljuk a Tizenkét Lépést, amilyen jól csak bírjuk. Kapával a kezünkben imádkozunk a burgonyáért.

A VÁLTOZÁS ELFOGADÁSA

Amikor elengedünk, elfogadjuk azt a tényt, hogy az élet állandóan változik. A tegnap örömei és szomorúságai, a múlté.

Ha a múlthoz kapaszkodunk, akkor elszalasztjuk a jelen csodáját és izgalmát. Egy transzban éljük életünket.

Amikor egy leküzdhetetlen problémával szembesülünk, talán rózsaszín szemüvegen keresztül tekintünk vissza a múltba. Az élet édesebbnek, egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnt. Talán egy régi kapcsolat fájdalmát érezzük, és azon tűnődünk, hogy milyen csodálatos is volt az élet. Úgy érezzük, hogy emlékeink csapdába ejtettek és nem tudunk nem rájuk gondolni.

Rá kell szánnunk magunkat a hitre. Az elengedés azt jelenti, hogy hisszük azt, hogy azért vagyunk ezen a világon, hogy teljesen átéljük az életet. Élhetünk hasznos, eredményes és boldog életet. Amikor Magasabb Hatalmunk gondjaira bízzuk életünket, akkor igazán megnézhetjük a körülöttünk lévő világot. Felismerhetjük, hogy levertségünk és reménytelenségünk sarában mennyire nem vettünk tudomást környezetünkről. Csoda történik, amikor hajlandóak vagyunk megváltozni, és a jelenben élni. Felfedezzük, hogy vannak emberek, akik készek és arra várnak, hogy segítsenek nekünk.

A negatív hozzáállás elengedése megvalósítható, ha arra összpontosítunk, hogy egyszerre csak egy napot éljünk meg. Ha egyszerre csak egy napot élünk meg, akkor ez helyes megvilágításba helyezi problémáinkat, és emlékeztet arra, hogy egy helyesen élt élet a jelenben kezdődik és nem a múltban, vagy a jövőben.

A változás elfogadásának képessége az az adottság, amelyet akkor kapunk meg, amikor elengedünk. A hit és alázat egyszerű cselekedetei sokat visszaadnak.

Lecseréljük szomorú, szürke „énünket” izgalmasabb, több színű „mi”-re. Felfedezzük, hogy toleráljuk azokat az embereket, akik máshogy néznek ki vagy viselkednek, mint mi. Barátságokat alakítunk ki és bensőségesek vagyunk anélkül, hogy állandóan és sikertelenül próbálnánk másokat megváltoztatni.

Együtt nevethetünk, sírhatunk és ünnepelhetjük az élet csodáit. Elengedtünk és az elengedéssel egy értékes ajándékot, kaptunk. Elfogadjuk saját és mások gyengeségeit, és kinövünk fájdalmunkból. A program csodájának része a tapasztalatainkból való tanulás képessége. Gyengeségünket a legnagyobb erősségünkké változtattuk; az elengedéssel megértettük a program lelki elveit, amelyek örökké táplálni fognak és életben fognak tartani minket.