ALKALMATLANSÁG
Az alkalmatlanságról való gondolatok, érzések és félelmek különös fontosságú és látszólagos ellentmondást mutatnak a gyógyuló embereknek. Az érzelmi növekedés elérésének céljából meg kell tanulnunk a különbséget az elégtelenség olyan érzései között, amelyek megnyomorítanak minket és amelyek egészségesek, normálisak és létfontosságúak a fejlődéshez.
A FELMÉRÉS BETEGSÉGE
Bárhová megyünk, méregetnek minket. Vagy alacsonyak vagyunk, vagy magasak, vagy gazdagok, vagy szegények, kövérek vagy soványak, vagy okosak, vagy buták. A tényleges számok igazából nem számítanak – a 190 cm-es magasság talán nem elég profi kosárlabdához és túl sok egy zsokénak.
Az általunk látott számok mellett úgy tűnik, mintha mindennek körülöttünk lenne egy helye egy másik mérőrúdon, egy láthatatlan fokbeosztással, amelynek az alsó végén ALKALMATLANSÁG, felső végén pedig ALKALMASSÁG olvasható. Az alkalmassággal jön a büszkeség parazsa, míg az alkalmatlanság majdnem a zavar szinonimája. Ha fontos számunkra, hogy karcsúak legyünk, akkor lefogyási képességünk büszkévé tesz bennünket. Ha túl „kicsinek” érezzük magunkat ahhoz, hogy „teljesen kifejlődött” embernek számítsanak, akkor talán karcsúságunk zavarba hoz minket. Az emberek keményen dolgoznak a büszkeség eléréséért és az alkalmatlanság megjelölésének elkerüléséért.
Amikor alkalmatlannak érezzük magunkat, elménk rögtön egy felolvasást ad arról, hogy mi okozhatta. Még ha a zavar pillanata egészséges is, mint amikor elfogadjuk azt a tényt, hogy Magasabb Hatalmunknak hatalma sokkal nagyobb a miénknél, akkor is az ilyen megértés nehezünkre esik. Az alkalmatlanság bármely pillanata minden ilyen élmény gondolatait produkálja – kicsi vagyok, koszos, alkalmatlan, tehetetlen, gyenge, kétszínű vagy hamis. Mindannyian védekezünk a zavar ellen olyan módszerekkel, amelyeket színessé tesznek élményeink.
Néha nem számít, hogy ki csinálja a felmérést: Mi keményebben ítélkezhetünk magunk felett, mint bárki más, vagy megbocsáthatunk magunknak az önítélet elkerülése végett. Az A.A. közösségének egyik csodálatos jellemzője, hogy a belépéssel a tag elfogadja azt a személyazonosságot, hogy „én egy alkoholbeteg vagyok” és többé nem kell foglalkoznia azzal az önítélettel, amely általában kíséri azt a bizonyos megjelölést. Minél mélyebben belekeveredünk drogfogyasztásunkba, annál nehezebb lesz pontosan megítélni magunkat.
Egy ezzel kapcsolatos ellentmondás az a megfigyelés, hogy amikor a legalkalmatlanabbnak érezzük magunkat és a legkevésbé sem vagyunk képesek szembenézni barátainkkal, pontosan ez az az idő, amikor a legtöbb hasznot húzhatunk a velük való találkozásból.
ÖNBECSÜLÉS
Tehát, miért méregetünk olyan sokat? Leginkább egyszerűen azért, mert könnyebb egy számra, mint egy érzésre rámutatni. Könnyebb azt mondani: „3:3 másodperccel gyorsabban megiszom a liter sört, mint bárki a világon”, mint azt mondani: „Jó érzésem van magammal szemben ezen a napon”. Az önbecsülés törékeny, gyatra bizonyítékon alapul, és mindig támadás alatt áll. A legegészségesebbeknél és legsikeresebbeknél köztünk abból a bizonyosságból ered, hogy valamilyen célt teljesítettek.
Ez nem olyan cél, mint amilyeneket a gyerekek tűznek ki maguk elé, amikor cowboy-ok, autóversenyzők vagy filmsztárok akarnak lenni. Ezek inkább olyan fantáziák, amelyekben a gyerek a csodált személy egész személyiségét fel akarja venni. Olyan rajzfilm figurák, mint Superman, mind a gyermekek, mind a felnőttek számára csodálatosak, mert olyan tökéletesek, sebezhetetlenek, hogy igazából sohasem várhatjuk, hogy olyanok legyünk, mint ők – ösztönösen tudjuk, hogy hozzájuk képest mindenki alkalmatlan. Amikor arról fantáziálunk, hogy Superman-ek vagyunk (a fantáziálás egészséges használata) akkor egy ideiglenes személyazonosságot veszünk fel, amely egy pillanatra elsöpri alkalmatlanságunkat, és jobb kedvvel térünk vissza igazi énünkhöz. Amikor alkoholt vagy más drogokat használunk, hogy ezt a fantáziát „valóságosabbá” tegyük, akkor elveszítjük az elménk feletti irányítást.
Minél érettebbek vagyunk és minél jobban megtanuljuk a Tizenkét Lépés leckéit, annál inkább alapul önbecsülésünk elérhető célokon. Pszichoterápiás orvosok sokszor megfigyelték már, hogy azok az emberek, akik bármilyen kezelési programban javulást mutatnak, elkezdenek valamilyen fajta fizikai fegyelmezettséget felvenni, mint például a kocogás. Felfedezték, hogy csodálatos érzés kitűzni egy célt és elérni azt.
AKKOR TEHÁT MIK AZ ÉRZELMEK?
Létfontosságú számunkra azt megérteni, hogy az érzelmek semmi sajátosat nem jelentenek. Soha nem lehet a zavarnak, bűntudatnak, dühnek, aggodalomnak vagy izgalomnak „alapvető” vagy „igazi” jelentése. Ezek az érzelmek egy biológiai érzékelő rendszer részei, amely úgy véd meg minket, mint a látás, hallás, szaglás, ízlelés, érintés, hőmérséklet, fájdalom és egyensúly megszokott érzékei. Pontosan úgy, mint ahogyan a fájdalom megtanítja az oroszlánnak, hogy nézzen a mancsára és szedje ki a tüskét belőle, s mint ahogy az illat arra ösztökél bennünket, hogy kíváncsian a konyha felé tekintsünk, az alkalmatlanság érzése azt kéri tőlünk, hogy keressük meg magunkban, hogy milyen igazságra derült fény, miért kellett elrejtenünk és elbújnunk előle.
A TIZENKÉT LÉPÉS
KORAI, MEGÁLLÓ LÉPÉSEK
Nézzük a többit a Tizenkét Lépésből és kérdezzük meg magunktól, hogy vajon az általuk előidézett szégyennek és bűntudatnak van-e köze azokhoz a nehézségekhez, amelyeket elénk állítanak. A Harmadik Lépés arra kér fel minket, hogy adjuk át magunkat Isten gondoskodásának, ezáltal még tovább fogadjuk el alkalmatlanságunkat, ehhez a Magasabb Hatalomhoz képest. Ezáltal passzívak leszünk, amely miatt valamikor talán szégyelltük volna magunkat. Tévedés azt gondolni, hogy képesek vagyunk saját életünket irányítani, amikor igazából egy kémiai anyagfüggőség áldozatai vagyunk.
Ha nem fogadjuk el, hogy Isten Hatalma szerető és jóindulatú, hogy igazi biztonságot jelent drogunk hamis biztonságával ellentétben, akkor nem léphetünk tiszta lelkiismerettel a Negyedik Lépéshez, amely az olyan fajta félelemmentes erkölcsi leltárt igényli, amely érzelmileg pusztító lehetne, ha nem lenne Isten hatalma és szeretete mögöttünk. Természetesen látszik, hogy attól félünk, amikor egy kereső pillantást vetünk arra, amit addig próbáltunk elrejteni, hogy tudatosulnak bennünk saját hibáink és ez egy ijesztő alkalmatlanságot jelent.
AZ ODAJUTÁS
Az Ötödik Lépés arra kér fel, hogy hibákat követtünk el, amely a bűn elfogadását jelenti – de szintén megkívánja tőlünk, hogy ezt a bűnt Istennek, magunknak és egy másik embernek is bevalljuk. Ez a felfedezés hordoz magával szégyen teli tapasztalatot annak ellenére, hogy minél több szeretet van életünkben, annál kevésbé kell félnünk attól, hogy alkalmatlanok vagyunk.
A Hatodik Lépésben ismét be kell ismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk, szánalmasan alkalmatlanok arra, hogy megváltoztassuk magunkat, és hogy csak Isten tud megváltoztatni minket. Ha tévesen maximalisták, önmagunkra büszkék vagy egoisták voltunk, akkor ez az a pont, ahol talán soha nem tudjuk elfogadni, hogy emberi dolog a hibák elkövetése, míg Isten hatáskörébe tartozik ezeknek eltávolítása azért, hogy egész emberként élhessünk.
A Hetedik Lépésben megtesszük azt a plusz mérföldet, amikor ténylegesen igaz alázattal kérjük Istent, hogy távolítsa el alkalmatlanságunk ezen okait.
Sok ember úgy gondol az alkoholra, mint fájdalomcsillapítóra. Elég jól működik a szégyennel is. Amíg el nem fogadjuk alkalmatlanságunkat és az összes azzal járó fájdalmat, nem valószínű, hogy egy ittasnál többek leszünk – legyen az ázott vagy száraz. Mindenki, aki elérte a gyógyulást, ismeri a szégyen ismerős csípését, amely alkalmatlanságunk felismerésével jár. Csak azok állíthatják, hogy nem befolyásolja őket az alkalmatlanság, akik harciasságban vagy a helytelenül emelkedett önbecsülés más formáiban ragadtak.A Hetedik Lépésben megtesszük azt a plusz mérföldet, amikor ténylegesen igaz alázattal kérjük Istent, hogy távolítsa el alkalmatlanságunk ezen okait.
ERŐS, HATALMAS LÉPÉSEK
A Nyolcadik Lépésben vissza kell néznünk a múltba, és szembe kell néznünk azzal, amilyenek voltunk. Milyen fájdalom gyötör minket, amikor rájövünk, hogy mit tettünk a hozzánk legközelebb álló emberekkel és még azokkal is, akik azelőtt nem érdekeltek bennünket. A bűntudat az a fájdalom, amely köszönti a másokban tett kár felismerését, míg a bűntudat és megalázás kombinációja megnehezíti, hogy elégtételt adjunk áldozatainknak. Nem csoda, hogy sok függő ember gyógyulásának törékeny hajója a Nyolcadik Lépés zátonyain evickél!
De ha kitartóak vagyunk, akkor miénk a Kilencedik Lépés és közvetlenül jóvátételt nyújthatunk, kivéve, ha ez nekik sérelmes volna. Szörnyű önzés lenne részünkről valaki másnak a nyugalmát feláldozni csupán a mi bűntudatunk csökkenése érdekében. A Kilencedik Lépés óriási, szívet, gyengédséget és tapintatot igényel. A tapintat magába foglalja annak a tudatát, hogy a másik ember miként érez saját alkalmatlansága iránt.
A VÉGSŐ LÉPÉSEK
Az utolsó három lépés ugyanolyan követelő, mint az előző kilenc, mert állandó éberséget és állandó hajlandóságot igényel az alkalmatlanság és a bűntudat átéléséhez. A Tizedik Lépésben Teljes kötelezettséget vállalunk a belső nyitottságra és egy olyan életre, amelyben elfogadjuk azt a szégyenérzetet, amelyet az állandó személyes leltárunkban előforduló hibák miatt érezhetünk. Ez olyan, mint a farmer, aki minden évben eltakarítja a földjéről a köveket, és azon tűnődik, hogy vajon lesz-e olyan tavasz, amikor földjén nem lesznek újabb kövek. Mégis, ezek azok a kövek, amelyek a háza és földje falaivá válnak – ami kitűnik folytonos személyes leltárunkból, lesz az, amiből állandóan újraépíthetjük magunkat. Az alkalmatlansággal szembe kell nézni, és el kell fogadni azt, be kell ismerni, és helyre kell hozni azt, ami a bűntudatot kelti.
Függő állapotunk egoizmusában megpróbáltuk elrejteni alkalmatlanságunkat és inkább azt állítottuk (bár hiányosak vagyunk) hogy saját életünk urai vagyunk és nem isten eszközei. Az imádság nem több mint egy beszélgetés Istennel, ahogy mi értelmezzük Őt, míg a meditáció egy belső beszélgetés olyan nyelvezetbe foglalva, amely szerintünk Isten számára elfogadható. A Tizenegyedik Lépésben azért imádkozunk, hogy megtudjuk az Ő akaratát számunkra, és hogy legyen erőnk annak az akaratnak a kivitelezéséhez. Csak akkor közelíthetjük meg a felvilágosodás olyan szintjét, amely ahhoz szükséges, hogy Isten akaratának kifejezésének tiszta eszközeivé váljunk, amikor már elfogadtuk személyes alkalmatlanságunkat és feladtuk a személyes tökéletességről való fantáziánkat.
Végül a Tizenkettedik Lépés természetesnek veszi, hogy felismertük ezt a lelki ébredést, amely minden Tizenkét Lépéses út követőjének a célja a teljesség felé. Továbbá arra kér fel bennünket, hogy most már hajlandóak és erősek vagyunk kimenni a világba, és saját példánkból megtanítani másokat arra, amit tanultunk. Ehhez életünk minden pillanatában, minden egyes elvet követnünk kell – elfogadva az alkalmatlanságot, ha találunk egy újabb követ a földünkön és a bűntudatot, amikor beismerjük, hogy valaki más megbántására használtuk fel azt a követ. A teljesség megköveteli az én ilyen elfogadását.A SZÉGYEN, MINT FEGYVER
Bensőséges kapcsolat van a büszkeség, szeretet és önbecsülés között – bármi, ami az egyiket befolyásolja, az a többit is befolyásolja. Egy verseny győzteseit éljenezzük, és a vállunkra emeljük, ezzel kimutatva szeretetünket irántuk. Ahányszor veszítünk – önbecsülésünk elvesztésének lehetőségével – mindig alkalmatlanságot, mindig szégyenérzetet érzünk, amely miatt úgy érezzük, hogy nem vagyunk szeretetre méltóak. Mindenki tudja, hogy el kell kerülni a hamis hízelgést – sebezhetőek vagyunk azok iránt, akik ezzel a vacak trükkel manipulálnak, vagy azt éreztetik velünk, hogy szeretnek és ez által mi jobban fogunk bánni velük. De beismerhetjük azt is, hogy ugyanolyan kegyetlen dolog a szégyen fegyverével szabadon manipulálni az embereket.
Azok, akik szeretnek minket, vagy akiknek fontosak vagyunk, saját önbecsülésük megerősítését várják tőlünk. Általában, amikor jó kedvünk van, akkor vagyunk boldogok, ha másokat is boldoggá tehetünk. De amikor rossz kedvünk van, vagy amikor az élet játékában veszítettünk és az alkalmatlanság árnyékában vagyunk, amellyel nem tudunk szembenézni, akkor nehezebb bárkit is boldoggá tenni.
Olyan pillanatokban, amikor kudarcot vallottunk, nem gondoljuk, hogy képesek leszünk-e még a sikerre, és talán nem is tudjuk növelni önbecsülésünket. Az alkalmatlanság pillanata lealacsonyított minket a körülöttünk lévő emberekhez képest. Válaszként hajlamosak vagyunk kirobbanni mások előtt, különösen a legközelebb álló és leginkább tőlünk függő emberekre, hogy csökkentsük az önbecsülésüket azért, hogy ne érezzünk szakadékot közöttünk és közöttük. Ebben az értelemben valaki megbántása egy hatalmi roham számunkra, amely elkezdi megszüntetni az alkalmatlanság érzését. Nem szerencsés, hogy a szégyen fegyverét használjuk.
Vitákban az emberek hajlamosak egymást vádolni azért, hogy valami szörnyű dolgot tettek, amely kiváltja az érzelmi bűntudatot, vagy a másikat szörnyűnek minősíti, ezáltal kiváltva azt a szégyenérzetet, amely miatt alkalmatlannak érezzük magunkat. A vádlott általában tagadhatja a bűnt, de csak úgy menekülhet az alkalmatlanság érzése elől, ha ugyanannyi szégyenérzetet kelt a másikban. Ezért a családi viták általában azt eredményezik, hogy a vesztes elbújik – legyen az valakinek a szobája vagy „hazamegy a mamához”, vagy belefojtja alkalmatlanságát az italba. A részeges viták legtöbbször mérges sortüzek, amelyeket a hencegés és a megalázás puskáiból és ágyúiból lőnek ki.
Az alkoholisták felnőtt gyermekeivel tartott interjúk felfedik, hogy az ilyen családok hajlamosak a szégyent felhasználni legkiválóbb fegyverként. Logikus kihangsúlyozni, hogy ha valaki a szülője okozta alkalmatlanság légkörében nő fel, és mivel az alkohol a legismertebb, legolcsóbb és legkönnyebben beszerezhető szégyencsökkentő, amelyet társadalmunk ismer, következik belőle, hogy az olyan alkoholista szülők, akik a szégyen fegyverével támadják gyermekeiket, az alkohol fogyasztásába taszítják őket, mint egyfajta védekezést az alkalmatlanság szörnyű érzése ellen.
Az alkoholista szülők gyermekei majdnem egyetemesen borzonganak, amikor arról beszélnek, hogy szüleik miként szégyenítették meg őket. Gyakran leírják az alkalmatlanság szörnyű érzését, amely kísértette őket, mivel nagyrészt szüleinktől nyerjük önérzetünket.AZ ÚJRAÉBRESZTETT ÉN
Csak a Tizenkét Lépés leckéi által tudunk megtanulni szembenézni magunkkal, elbánni a bűntudattal, amit érzünk azért, amit másokkal tettünk és felismerni természetes és emberi alkalmatlanságainkat. Minél többet tanulunk, annál több tanulni való van. A magunkba vetett munka egy életen át tart, mint minden embernél. Néha elviselhetetlen élménynek tűnik elbánni az alkalmatlanság és a bűntudat újraébresztett érzéseivel, amelyek a teljességhez vezető utunkat kísérik. Nincs könyv, amely gyógyít és nincs röpirat, amely kezel. Talán sokszor elolvasod ezt a könyvecskét, újra és újra utalsz rá, amikor az alkalmatlanság fájdalmáról felmerülnek kérdéseid és megosztod másokkal azokat a részleteket, amelyeket személyesen segítő jellegűnek találtál.
Soha ne veszítsük szem elöl a vezető elveket, amelyek az Alcoholics Anonymoust egy ilyen erőteljes jó erővé tették. A másokkal való érintkezés által nyertünk erőt a gyógyuláshoz. Az igazi gyógyuláshoz nagyon fontos ez a kapcsolat a csoporttal, mert a világban élünk, nem távol és elszigetelve tőle. Az A.A. egy mintát nyújt arra, hogy milyen lehetne a világ, a közösség világa – nem a tökéletes emberek világa, amelyben mentesek a hibáktól, hanem olyan emberek közössége, akikben megvan az a csodálatos változatosság, amely igazából emberré tesz minket. Nem vagyunk másokhoz képest alkalmatlanok, nem vagyunk felsőbbrendűek vagy kisebb rendűek, hanem emberiek vagyunk.
Megjegyzés küldése