A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Müller Péter

2010. július 30., péntek.

Én mindig akkor jövök ki a sodromból, ha a feleségem megmondja az igazat. Ilyenkor rohanok el, csapom rá az ajtót - és kérek tőle később bocsánatot. Az indulatom hőfoka jelzi, hogy mennyire van igaza: ha úgy vágom be az ajtót, hogy lejön a vakolat - akkor száz százalékig igaza van.

6 Megjegyzés:

Karesz írta...

Aki eddig eljutott, hogy ennyire logikusan is tud gondolkodni, következtetéseket is helyesen tud levonni, és persze, bár kissé későn, de helyesen ítélkezni is, annak miért van szüksége előbb egy marék vakolatra is? Ennyi ajtócsapkodás után, egyszer már ideje lenne három számolni, mély lélegzet, és kimondani: - Igazad van!-
Szerintem az asszony esne kétségbe, de nagyon! :-DDD
Én azt az utólagos bocsánatkérdést, azt valahogy nem igazán tudom elhinni! Ez csak olyan sóder, és csak annyit is érne, ha igaz lenne. Egyszer-kétszer talán még elmegy, de ez nem lehet szabály.

ÉdesMindegy írta...

Pontosan erre a következtetésre gondoltam én is, hogy a házasságuk alatt mennyiszer kérhetett bocsánatot ezért és ez mindenképpen elgondolkodtatott. Hol van itt akkor a változás?
Amúgy én is ajtócsapkodós vagyok, DE! ezt csak legvégső esetben szoktam és csak ritkán. Évek is eltelnek, hogy nem élek vele, viszont amikor mégis, igen csak jól esik! :)

Karesz írta...

Tudd meg, az én asszonyom is csapkodta az ajtót régebben. Nem tudom kitől tanulta, anyósom soha nem tett ilyeneket, gondolom valahol filmeken láthatta. Én úgy rendeztem le, hogy mindig fetrengve röhögtem, és megjegyeztem, hogy na látod, ezért szertelek, mert ilyen tüzes tudsz lenni! Erre még jobban duzzogott, s egy idő után abbahagyta, de még azelőtt egy darabig már ő is röhögte, és mondta is már előre, hogy tudja, miért szeretem annyira. Most már évek óta nem csapkodik, igaz, hogy nem is veszekedtünk már nagyon rég egy igazit. Nem mintha hiányolnám, csak most eszembe jutott. :-)

ÉdesMindegy írta...

Jól kezeled az asszonyi hisztit. :)
Nekem ilyenkor az ex azt mondja, "te nem vagy normális" vagy éppen duzzogva elvonul... fogalma sincsen a női lélekről...

Karesz írta...

Nem mintha gondolkodnék ilyenkor, valahogy magától jön. Talán azért, mert két lánytestvérem van, én vagyok középen. A nővérem volt a kedvenc, a NAGY. Neki mindent szabad volt. Nagyképűsködött is eleget, ma is ezt teszi, de én már akkor jókat röhögtem rajta, mert tudtam, hogy csak egy nagy lufit ereget. Húgom későn jött, nyolc évvel utánam, és akkor ő lett a kedvenc, akinek persze minden meg volt engedve. Így aztán engem kifelejtettek a sorból, hiába voltam én a trónörökös meg a többi, hasonló hagyományos baromság. Anyánk olyan autoriter személyiség volt, ma is az, akinek ellentmondani egyenlő volt az öngyilkossággal. Nem vert pofán, de olyan tökéletesen tudott lelkileg zsarolni, hogy vele nem lehetett kikezdeni. Apám, ő melózott, elmenekült munkájába és az alkoholba. Semmi sem érdekelte, és képtelen volt bármiféle konfliktust feloldani. Sőt, ő volt a konfliktusok nagymestere. Neki egyetlen módszere az erőszak és a tekintélyelvűség volt, más úton sohasem járt. Huszonöt éves koromban, mikor már rég nem laktam otthon, akkor beszélgettem el vele először, mint férfi a férfival, de akkor sem a nőkről, hanem valami szakmai baromságról. Szüleim egyikétől sem hallottam soha az a szót, hogy tévedtem, vagy elnézést! A felnőttnek MINDIG igaza van, ez volt a jelszó. Erről azonban hamar kiderül, hogy mekkora semmi van mögötte, és azt is megtudod, hogy hiába van egy nagy, népes család körülötted, mégis egyedül vagy, senkire sem számíthatsz. Ezt vagy túléled, vagy belepusztulsz!
És akkor most csak próbáld elképzelni, micsoda technikákat kellet nekem bevetni már akkor, hogy túléljem a mindennapost egy ilyen csapatban. Anyám katonatiszti regulájával, vagy alattomos lelkizésével, nővérem üres arroganciájával, elkényeztetett húgom orcátlanságával, apám képtelenségig fokozott terrorjával fűszerezett világban kellett nekem lavírozni. Maga volt a túlélés. Olyan diplomáciai készségem fejlődött ki, hogy azzal ma képes lennék megoldani, egyetlen lövés nélkül a Palesztin-Izrael kérdést is! :-)))

ÉdesMindegy írta...

Megtisztelő, hogy elmondtad nekem ezeket a bensőséges dolgokat. Teljesen megértelek, sőt, képes vagyok együtt érezni Veled. Hasonló családban nőttem fel, ha gondolod elolvashatod, most inkább nem ismételném magam. Mindegyik Melody Beattie féle meditációhoz hozzáírom a saját tapasztalataimat, megéléseimet.
Jelszavam, nőkről, DE! nem csak nőknek.
Holott ez mégsem annyira helytálló, mert a férfiak körében is igen szép számmal akadnak társfüggők... és amennyiben valaki nem társfüggő, akkor is meríthet belőle erőt, talán némelyiken el is gondolkozhat, esetleg éppen a jelenlegi problémájához ad némi segítséget...

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |