Mindannyiunkkal történtek már olyan dolgok, amikre nem találtunk
magyarázatot. Ilyenkor csak állunk dermedten, és azon merengünk, hogy vajon
a képzeletünk játszott-e velünk, vagy a véletlenek fura egybeesése, esetleg
az angyalok közreműködése okozta-e, a „csodát". Hogy biztonságban érezzük
magunkat, gyakran csak legyintünk, és azt mondjuk, ami nem látható, nem
tapintható, az nem létezik. Csakhogy attól még, hogy valamiről nem veszünk
tudomást, igenis valós lehet. Az itt olvasható történetekkel nem akarunk
semmit bizonyítani. Legfeljebb elgondolkodtatni.
Családos ember vagyok. Gépészmérnök. Világ életemben materialista voltam.
Bár megkereszteltek, nem jártam templomba. Nem hiszek az angyalokban, nem
hiszek a boszorkányokban, az ördögökben. Ha a feleségem lekopog valamit a
fán, csak mosolygok. Nem hiszek a babonákban, nem hiszek a mágiában. Nem
hiszek a halálon túli életben. A fizikai lét matematikailag leírható
törvényeiben hiszek.
A háború első évében születtem. Apám már nem volt fiatal. Tanító volt, a
kisvárosban, ahol éltünk, több százan köszönhetik neki, hogy emberré lettek.
Történelmet tanított és magyart, de leginkább becsületet, szeretet. És
nyitottságot. Azt, hogy soha nem szabad hátat fordítani annak, ami új, ami
addig ismeretlen.
Apám egyetlen egyházhoz sem tartozott, mégis hitt istenben. Esténként
imádkozott is, persze csak a maga módján. Ő fogalmazta meg a fohászait,
volt, amelyiket versbe is szedte. Igyekezett engem is ebben a szellemben
nevelni, de én anyámra ütöttem, a gyakorlatias, földhöz ragadt anyámra, aki
ha nem lett volna apám szöges ellentéte, talán túl sem éltük volna a
történelem viharait.
Az én számomra a követendő példa nem apám széplelkűsége, ábrándozó, álmodozó
életvitele volt, hanem anyám könyörtelen keménysége és állhatatossága. Hogy
akkor is tudott ennivalót tenni az asztalra, amikor mindenki más éhezett.
Amikor felcseperedtem, a fővárosba kerültem az egyetemre. Eltávolodtunk,
apám meg én. Csak sátoros ünnepeken mentem haza látogatóba, minden időmet és
energiámat a karrierem építésére áldoztam. Megnősültem. Apám és anyám csak
jóval az esküvő után ismerhették meg a feleségemet. Anyám sértődött volt, de
apám soha. Jobban fájt, hogy nem haragszik, hogy mély és őszinte szeretettel
magához ölel mindkettőnket, hogy rögtön a lányának szólítja a feleségemet,
mint anyám morcossága, haragos kimértsége, ami csak napokkal később enyhült.
Apám olyan nemesen nagylelkű volt, olyan fondorlatok nélkülien megértő, hogy
mélységesen elszégyelltem magam.
Akkor is ilyen volt, amikor a rendszerváltás után önhibámon kívül
belekeveredtem egy kétes üzletbe. Mire észbe kaptam, hogy törvénytelen, amit
csinálunk, már késő volt. Elvakított a gazdagság reménye, a gyors és könnyű
pénzkeresés lehetősége. Lebuktunk. Mindenem, amim addig volt, odaveszett. A
kocsi, a lakás, a nyaraló. A családomat egy időre kénytelen voltam
hazaköltöztetni apámékhoz, tizenkét éves volt a fiam, és nem volt fedél a
fejünk fölött.
Anyám akkor is sápítozott, fenyegetőzött, ki akart tagadni. Apám szomorú
arccal hallgatott, aztán megsimogatta a fejemet, mint régen, és „Tékozló
fiának" nevezett. Azt mondta, erős vagyok, talpra fogok állni. Jó lecke volt
ez, és ő biztos abban, hogy egy életre megtanultam.
Szíven ütöttek a szavai. Nálam becsületesebb vállalkozót azóta sem hordott
hátán a föld.
De nem volt mindig ilyen fényes a kapcsolatunk. Gyakran előfordult, hogy
kinevettem, kigúnyoltam a bölcsességeit, túl aggódónak, és tutyimutyinak
tartottam. Úgy gondoltam, ha rajta múlt volna, felkopott volna az álla a
családnak. Anyámat tiszteltem, apámat nem. És volt, hogy ezt a szemébe is
vágtam. Mégis, bármikor, bárhogy is haragudtam rá, a szívem mindig azt
súgta, hogy ő tudja igazán, hogyan kell élni, hogyan kell érezni,
gondolkodni, cselekedni.
Az utolsó éveiben alig láttam. Újra beindult a szekerem, a vállalkozásom
több milliárdos forgalmat produkált évente. Ha a feleségem nem tartotta
volna számon a családi ünnepeket, még egy képeslapot sem küldtem volna a
születésnapjára. Egy nap felhívott telefonon. Hirtelen azt sem tudtam, ki
beszél, annyira meglepődtem. Apám azelőtt sose hívogatott.
– Drága fiam – mondta –, régen láttalak.
Hebegtem, habogtam, hogy a munka, a cég, a külföldi megrendelők. Szinte
láttam, hogy mosolyog a telefonba.
– Értem – felelte –, de ugye, nem felejted el?
– Mit? – kérdeztem.
– Hát a lényeget fiam. A lényeget.
Milyen lényeget, akartam kérdezni, de ekkor megszakadt a vonal. Először
vissza akartam hívni, de közben bejött a titkárnőm, hogy megérkezett a
tízórás ügyfél, és én csak legyintettem, és azt gondoltam, hogy beszél az
öreg össze-vissza.
De valami megmagyarázhatatlan fájdalom ott maradt a lelkemben. Egy sóvár,
fojtogató, gyomorszorító érzés.
Következő héten anyám hívott fel. Meghalt az apád, csak ennyit mondott,
többet nem tudott, mert úgy sírt, hogy képtelen volt beszélni. Anyámat addig
még sose láttam sírni.
Elmondhatatlan fájdalom tört rám, és a tehetetlen düh, hogy soha többé nem
hozhatom rendbe az apámmal való kapcsolatom. Beültem a kocsiba és
elszáguldottam egy elhagyott erdőbe, fel a város szélére. Bámultam az eget
és ordítottam, bocsáss meg apa. Bevallom, sírtam. És azt kiabáltam, mondd
meg, kérlek, mi a lényeg, amit nem szabad elfelejtenem.
A következő héten temettük el.
A kocsiban, a temetésről hazafelé úgy éreztem, céltalan ember lettem, csak
nyomtam a gázt, de mindegy volt, merre megyek. A feleségem aggódva
kérdezgette, átvegye-e a volánt. Alig láttam az utat a könnyeimtől.
Akkor meséltem el neki az utolsó telefon-beszélgetésünket. Andrea
megsimogatta a vállam, és azt mondta, meg fogod tudni, mi a lényeg, ne félj.
És csak úgy, megszokásból bekapcsolta a rádiót.
Egy idős férfihang egy verset mondott éppen. Már az első mondattól, mintha
villám csapott volna belém. Beletapostam a fékbe és félreálltam, hogy minden
idegszálammal a verse koncentrálhassak. Azóta kikerestem és szóról szóra
megtanultam. Kosztolányi verse volt. Tudom, hogy az apám küldte nekem. Így
szólt:
„Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kutakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál."
(Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most)
Megjegyzés küldése