Fonák mese.
Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és
ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár
gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert
környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek
közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét.
Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat
ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét
simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt
mondta: én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő
nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. Lassan-lassan megtanulta,
hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha
langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára
és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának: nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt
mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.
Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy
vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan
sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag
szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől,
könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában
kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: Téged
elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? Nem. Csupán azokból nem
tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a
békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy
pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.
Megjegyzés küldése