„Egy nálunk nagyobb erő… Isten, amilyennek látjuk” – ezek a szavak vezetik be a Tizenkét Lépéses programot. Ez az első két utalás Istenre, és nem ok nélkül. De mindenki úgy fogalmazhatja meg, és értelmezheti azt a bizonyos Felsőbb Erőt – Istent – ahogy neki tetszik.
Ez azt jelenti, hogy saját vallásos meggyőződésünket nem erőltetjük rá a gyógyulásunkat segítő csoportra; a saját vallási nézeteinket senki másra nem próbáljuk rátukmálni.
Nem arra használjuk ezeket az összejöveteleket, hogy híveket toborozzunk. Nem próbáljuk meg vallásos nézeteink egyes elemeit sem másokra erőltetni.
Megadjuk magunknak és mindenki másnak azt a jogot, hogy a maga módján értelmezze ezt a Felsőbb Erőt.
Ma tiszteletben tartom másoknak Istenről alkotott nézetét, ahogyan a sajátomat is. Nem hagyom, hogy másoknak az én hitemről kinyilvánított ítélete idegesítsen vagy lehangoljon. Igyekezni fogok, hogy megtaláljam spirituális gyógyulásom útját, de én döntöm el, hogy ezt egy bizonyos vallás vagy felekezet segítségével akarom-e elérni.
Mindig is akartam - és ma is akarok/szeretnék folyamatosan hinni, akit én Istennek nevezek - egy nálamnál hatalmasabb Felsőbb Erőben.
Anyu bátyának a családja templomba járó emberek - még a szocializmus idején is azok voltak - vasárnap reggelente templomba mentek. Amikor egyik nyáron náluk nyaraltam - csereüdültetéssel próbálkoztak a szüleink, egy hétig én voltam az unokatesóméknál, mivel én már nagyobb voltam, másik héten meg az unokahúgom nyaralt nálunk és az mit sem változtatott a dolog szépségén, hogy csak három buszmegállónyira laktunk egymástól - vasárnap reggel, hajnalok hajnalán ébresztett a nagynéném, reggeli, aztán irány a templom. Római katolikusnak vagyok keresztelve, és az egész családunk is, kivéve az exem, aki evangélikus.
Addig sosem jártam templomban és a miséről sem volt fogalmam. Érdekes volt számomra ez a másik világ. Aztán, amikor már nagyobb voltam, kiderült, hogy a plátói szerelmem, aki legalább kettőszáz kilométerre lakott tőlünk és csakis levelezés útján érintkeztünk, akkor már legalább egy éve, nagyon beteg. Vendégeskedtünk az unoka tesóméknál és én megkérdeztem az unokahúgomat, nem tud-e valamilyen imát a betegért. Tudott, én meg leírtam és buzgón imádkoztam a Sanyi egészségéért. Nem emlékszem arra, hány imát mondhattam el és ma már az ima szövegét sem tudom, viszont arra igen, nagyon buzgón, mondhatni hittel és bizalommal tettem. Sanyi hála Istennek meggyógyult, hosszú hónapok után majd a mi kapcsolatunknak is vége lett...
Mindig is akartam hinni.
Részegen imádkoztam Istenhez, pénzért, kaptam és sokat, aztán azért, hogy ne kelljen már innom, mert nem bírok, megkaptam a mai napon is ezt a kegyelmet. Csodában volt/van részem, elvette az iváskényszeremet.
Ma sem járok templomba, viszont hiszek. Nem félem az Istent. Az én Istenem szerető, megbocsátó. Hála Istennek ma már tudom, mi a különbség vallás és hit között. Sosem voltam vallásos. Vallás nélküli hitem van.
A 12 Lépéses csoportokban is nagyon könnyen elfogadtam a muzulmánt, éppen úgy ahogy más vallásúakat is, hiszen nem az a lényeg ki milyen vallást követ, hanem az, hogy egy ivásúak vagyunk.
Nyolc, kilenc éve nem ittam, amikor egy távoli városban volt az Országos AA Találkozó. Eléggé lerobbant állapotban voltam akkor lelkileg - éppen a harmadik szakításunkat éltem a volt barátommal - amikor is egyik kedves Társam reggel ébresztett telefonon és szó szerint elcipelt a templomba, vasárnapi misére. Nyár volt, kialvatlan is voltam, igen csak siettünk, mert már késésben voltunk és amikor beléptünk a templomba megcsapott a levegőtlenség és a tömeg. Hátul megálltunk és én egy ideig még küszködtem az izzadsággal, kitartóan törölgettem az arcomat egy, azután már több papírzsebkendővel, végül odasúgtam a Társamnak, kint megvárlak és kimentem. Leültem egy padra a templom előtti téren és hálás voltam azért, mert a szél cirógatta az arcomat.
Anyu bátyának a családja templomba járó emberek - még a szocializmus idején is azok voltak - vasárnap reggelente templomba mentek. Amikor egyik nyáron náluk nyaraltam - csereüdültetéssel próbálkoztak a szüleink, egy hétig én voltam az unokatesóméknál, mivel én már nagyobb voltam, másik héten meg az unokahúgom nyaralt nálunk és az mit sem változtatott a dolog szépségén, hogy csak három buszmegállónyira laktunk egymástól - vasárnap reggel, hajnalok hajnalán ébresztett a nagynéném, reggeli, aztán irány a templom. Római katolikusnak vagyok keresztelve, és az egész családunk is, kivéve az exem, aki evangélikus.
Addig sosem jártam templomban és a miséről sem volt fogalmam. Érdekes volt számomra ez a másik világ. Aztán, amikor már nagyobb voltam, kiderült, hogy a plátói szerelmem, aki legalább kettőszáz kilométerre lakott tőlünk és csakis levelezés útján érintkeztünk, akkor már legalább egy éve, nagyon beteg. Vendégeskedtünk az unoka tesóméknál és én megkérdeztem az unokahúgomat, nem tud-e valamilyen imát a betegért. Tudott, én meg leírtam és buzgón imádkoztam a Sanyi egészségéért. Nem emlékszem arra, hány imát mondhattam el és ma már az ima szövegét sem tudom, viszont arra igen, nagyon buzgón, mondhatni hittel és bizalommal tettem. Sanyi hála Istennek meggyógyult, hosszú hónapok után majd a mi kapcsolatunknak is vége lett...
Mindig is akartam hinni.
Részegen imádkoztam Istenhez, pénzért, kaptam és sokat, aztán azért, hogy ne kelljen már innom, mert nem bírok, megkaptam a mai napon is ezt a kegyelmet. Csodában volt/van részem, elvette az iváskényszeremet.
Ma sem járok templomba, viszont hiszek. Nem félem az Istent. Az én Istenem szerető, megbocsátó. Hála Istennek ma már tudom, mi a különbség vallás és hit között. Sosem voltam vallásos. Vallás nélküli hitem van.
A 12 Lépéses csoportokban is nagyon könnyen elfogadtam a muzulmánt, éppen úgy ahogy más vallásúakat is, hiszen nem az a lényeg ki milyen vallást követ, hanem az, hogy egy ivásúak vagyunk.
Nyolc, kilenc éve nem ittam, amikor egy távoli városban volt az Országos AA Találkozó. Eléggé lerobbant állapotban voltam akkor lelkileg - éppen a harmadik szakításunkat éltem a volt barátommal - amikor is egyik kedves Társam reggel ébresztett telefonon és szó szerint elcipelt a templomba, vasárnapi misére. Nyár volt, kialvatlan is voltam, igen csak siettünk, mert már késésben voltunk és amikor beléptünk a templomba megcsapott a levegőtlenség és a tömeg. Hátul megálltunk és én egy ideig még küszködtem az izzadsággal, kitartóan törölgettem az arcomat egy, azután már több papírzsebkendővel, végül odasúgtam a Társamnak, kint megvárlak és kimentem. Leültem egy padra a templom előtti téren és hálás voltam azért, mert a szél cirógatta az arcomat.
Ma is azt vallom, Isten háza az én testem és nekem nem szükséges templomba mennem ahhoz, hogy közel érezhessem magamhoz. Elég a Békesség ima vagy amikor olyanom van, a saját szavaimmal mondom el Neki éppen mi bánt, mitől félek... tudom és hiszem, hogy olyannak fogad el engem és annak szeret, amilyen vagyok.
Megjegyzés küldése