Megtalálhatjuk az egyensúlyt a tekintetben is, hogy ne legyen túlságosan szükségünk másokra, ugyanakkor ne jussunk el oda, hogy senkire se legyen szükségünk.
Sokunknak vannak a múltból itt ragadt kielégítetlen függőségi igényei. És bár vágyunk rá, hogy mások feltétel nélkül szeressenek, lehet, hogy olyan embereket választottunk, akik nem tudnak, vagy nem igazán akarnak mellettünk állni. Egyeseket annyira bánt, hogy nem szeretik őket, hogy épp ezzel űzik el maguk mellől felebarátaikat.
A másik véglet, hogy valaki annyira megszokja, hogy soha senkire ne számítson, hogy ő küldi el azokat, akik segítenének. Túl önállóvá válik, s azt hiszi, senki másra sincs szüksége.
Akár az egyiket, akár a másikat választjuk, rosszul tesszük. Jobbat érdemlünk.
Fogadjuk el énünknek szeretethiánytól szenvedő részét!
Hagyjuk, hogy kigyógyulunk abból a fájdalomból, hogy múltbeli igényeinkre nem reagált senki. És ne hajtogassuk, hogy nem vagyunk méltók a szeretetre, mert nem úgy szerettek, ahogy mi akartuk, ahogy szükségünk lett volna rá.
Ha azt a részünket tartottuk hét lakat alatt, amelyiknek szüksége van másokra, nyíljunk meg, és hagyjuk, hogy szeressenek.
Meg fogjuk kapni a vágyott szeretetet, mihelyt elhisszük, hogy méltók vagyunk rá és hagyjuk, hogy megadják.
Ma meg fogom találni az egyensúlyt: nem leszek másokra túlságosan rászorulva, ugyanakkor nem zárkózom el a többiek segítsége és szeretete elől. Elfogadom azt a szeretetet, ami jár nekem.
Megjegyzés küldése