Egyik este egyedül voltam, fáradtan és kimerülten. Sokat utaztam akkoriban, gyakran voltam távol barátaimtól és családomtól. Aznap estére hazajöttem, de mintha észre sem vette volna senki. Az emberek már hozzászoktak, hogy nem vagyok ott.
Késő éjszaka volt, és én vitatkozni kezdtem Istennel:
„Keményen dolgozom. Magányos vagyok. Tudnom kell, hogy van-e valaki, akinek fontos vagyok! Azt mondtad, szóljak, ha szükségem van valamire. Hát most, ma éjszaka, különösen szükségem van egy férfi jelenlétére. Kellene egy barát, akiben bízhatom, aki úgy törődik velem – nem szexuálisan – hogy nem használ ki. Szeretném, ha a karjában tartana valaki. Hol ez az ember?”
Lefeküdtem a díványra és behunytam a szemem. Csak arra voltam képes, hogy elengedjem magam. Pár perccel később megszólalt a telefon. Egy régi kollégám volt, akivel később is tartottam a barátságot. „Szia kölyök! – mondta. – Fáradt a hangod. Hátha szükséged van valakire. Maradj ott, ahol vagy. Átugrom hozzád, és megdörzsölöm a tappancsaidat. Szerintem pont ez kell most neked.”
Fél órával később kopogott. Hozott egy kis üvegcse olajat, gyengéden megmasszírozta a talpamat, elmondta, hogy sokat gondol rám, búcsúzóul megölelt és elment.
Elmosolyodtam. Pontosan azt kaptam, amit kértem.
Istenben mindig meg lehet bízni.
Ma észreveszem, hogy Isten törődik azzal, hogy mire van szükségem, különösen akkor, ha én is ezt teszem.
Megjegyzés küldése