Gyakorold a toleranciát!
Viseljük el türelmesen hirtelen fordulatainkat, érzéseinket, reakciónkat, sajátosságainkat, emberi mivoltunkat! Viseljük el türelmesen azt, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, viseljük el türelmesen, hogy ellenállunk a változásnak, toleráljuk folytonos küszködésünket, és olykor furcsa természetünket!
Viseljük el türelmesen félelmeinket, hibáinkat, azt a természetes hajlamunkat, hogy elbújunk a problémák és szenvedések, elöl. Viseljük el, ha olykor nem merünk közeledni a másikhoz, ha félünk kimutatni valódi mivoltunkat.
Viseljük el türelmesen, ha néha úgy érezzük, fölötte állunk másoknak, máskor szégyelljük magunkat, néha pedig egyenrangú félként akarunk megosztozni a szereteten. Viseljük el türelemmel azt, ahogy előre haladunk: pár lépés előre, pár lépés hátra.
Viseljük el türelmesen azt a vágyunkat, hogy irányítsuk a dolgokat, és vonakodunk megtanulni, hogy olykor hátrább kell húzódnunk. Viseljük el türelmesen, hogy miközben mondjuk, szeretetre vágyunk, néha ellökjük magunktól a másikat. Viseljük el türelmesen, hogy olykor elfelejtünk Istenben bízni. És, hogy egyszer-kétszer elakadunk.
Más dolgokat ne viseljünk el. Ne viseljük el, ha bántanak, vagy romboló hatással vannak ránk. „Gyakorolj magaddal szemben egészséges, szerető toleranciát!” – mondta valaki. Ha ezt tesszük, közben megtanuljuk a türelmet másokkal szemben is. Aztán eggyel tovább léphetünk. Felismerjük, hogy az tesz széppé minket is, másokat is, ha türelemmel fogadunk mindent, ami emberi.
Ma türelmes leszek magamhoz. Ebből tanulom meg, hogyan lehetek türelmes másokkal szemben.
Éppen kapóra jött ez a meditáció és pontosan beleillik a mai napomba.
Amióta visszaköltözött a lányom, sokkal hamarabb elfogy a türelmem vele szemben, sokkal hamarabb becsapom a fürdőszoba ajtót - éppen ma műveltem ilyent - és nem igazán tudtam mitől, miért működök most másképpen, mint az ezt megelőző években. Nehezemre esik, nekem nem tetsző ismétlődő dolgokat újból és újból elmagyarázni... már nem is igen teszem...
Először megijedtem, hogy visszafelé fejlődök, aztán valahogy elmúlt az ijedelmem... hagytam a dolgokat menni a maguk útján, DE! legfőképpen hagytam, hogy megélhessem az érzéseimet ott és akkor, közben meg figyeltem magamat és a helyzetet. Ma jöttem rá arra, hogy ami bánt a lányommal kapcsolatban, nincsen benne tisztelet felém. Csak akkor van, ha kell neki valami... olyankor tud szépen kérni, nem rohangál a lakásban, mint valamiféle mérgezett egér, olyankor meg tud állni és a szemembe is néz... és rájöttem - ugye négy évig nem laktunk együtt - mindig is ezt toleráltam benne a legnehezebben, sőt, el sem tudtam fogadni és ma sem vagyok hajlandó elfogadni. Tehát, mit csinálok, belemegyek az ismert játszmájába, hogyha - szerinte - másképpen nem is, DE! legalább ilyen formán törődjek vele, mert ő magával nem tud felnőtt módján törődni... Abba kell ezt hagynom. Odáig már eljutottam, hogy nem bántom magam az adott helyzetben való reagálásomért, azt mondom magamnak ez van, így alakult, DE! dolgozom azon, hogy a közeljövőben másképpen működjek. Nem könnyű számomra ez a helyzet, viszont azt is tudom és érzem, hogy igyekszem megóvni magam... már két hetes korától kezdve nem jöttünk ki egymással, már akkor megéreztem, nem passzolunk, mégis hálás vagyok neki azért, mert engem választott anyjául. Sosem volt harmonikus a kapcsolatunk és nem is igazán tudom azt, hogy én hogyan tehetném azzá... és itt ugrik be, és ő hol van ebben? Ehhez is két ember szükséges... a lényeg mégis az számomra, hogy már nem ütöm magam a viselkedésem miatt, azért, ha olykor felemelem a hangomat. Vagyok, aki vagyok és a határaimba foggal és körömmel kapaszkodom... tolerálom azt, ember vagyok.
Amióta visszaköltözött a lányom, sokkal hamarabb elfogy a türelmem vele szemben, sokkal hamarabb becsapom a fürdőszoba ajtót - éppen ma műveltem ilyent - és nem igazán tudtam mitől, miért működök most másképpen, mint az ezt megelőző években. Nehezemre esik, nekem nem tetsző ismétlődő dolgokat újból és újból elmagyarázni... már nem is igen teszem...
Először megijedtem, hogy visszafelé fejlődök, aztán valahogy elmúlt az ijedelmem... hagytam a dolgokat menni a maguk útján, DE! legfőképpen hagytam, hogy megélhessem az érzéseimet ott és akkor, közben meg figyeltem magamat és a helyzetet. Ma jöttem rá arra, hogy ami bánt a lányommal kapcsolatban, nincsen benne tisztelet felém. Csak akkor van, ha kell neki valami... olyankor tud szépen kérni, nem rohangál a lakásban, mint valamiféle mérgezett egér, olyankor meg tud állni és a szemembe is néz... és rájöttem - ugye négy évig nem laktunk együtt - mindig is ezt toleráltam benne a legnehezebben, sőt, el sem tudtam fogadni és ma sem vagyok hajlandó elfogadni. Tehát, mit csinálok, belemegyek az ismert játszmájába, hogyha - szerinte - másképpen nem is, DE! legalább ilyen formán törődjek vele, mert ő magával nem tud felnőtt módján törődni... Abba kell ezt hagynom. Odáig már eljutottam, hogy nem bántom magam az adott helyzetben való reagálásomért, azt mondom magamnak ez van, így alakult, DE! dolgozom azon, hogy a közeljövőben másképpen működjek. Nem könnyű számomra ez a helyzet, viszont azt is tudom és érzem, hogy igyekszem megóvni magam... már két hetes korától kezdve nem jöttünk ki egymással, már akkor megéreztem, nem passzolunk, mégis hálás vagyok neki azért, mert engem választott anyjául. Sosem volt harmonikus a kapcsolatunk és nem is igazán tudom azt, hogy én hogyan tehetném azzá... és itt ugrik be, és ő hol van ebben? Ehhez is két ember szükséges... a lényeg mégis az számomra, hogy már nem ütöm magam a viselkedésem miatt, azért, ha olykor felemelem a hangomat. Vagyok, aki vagyok és a határaimba foggal és körömmel kapaszkodom... tolerálom azt, ember vagyok.
Megjegyzés küldése