Egyszerre csak egyet! Mindössze ennyit kell tennünk. Nem kettőt egyszerre, hanem csak egyet, és azt is szép nyugodtan. Egyszerre csak egy feladatot. Egyszerre csak egy érzést. Egyszerre csak egy problémát. Egyszerre csak egy lépést.
Egyszerre csak egy örömöt!
Lazíts! Engedd el az örökös sürgetést! Nyugodtan tedd a dolgodat! Egyszerre csak egyvalamivel foglalkozz!
Látod, milyen gyönyörűen alakul minden?
Ma egyszerre csak egy dologgal foglalkozom, és azzal is nyugodtan. Ha kétségem támad, a legfontosabbat veszem előre.
A siettetés elengedéséhez kettő alapot volt szükséges megtanulnom.
Az egyik, benne lenni a jelenben, csakis arra koncentrálni amivel éppen foglalkozom és nem az előttem álló feladatsor miatt aggódnom és amiatt félnem, hogy nem lesz elegendő időm az összes elvégzéséhez. Sokat gyakoroltam/gyakorolom, mert akartam/akarom tudni, akartam/akarok gyógyulni.
A másik dolog a türelemre való intés, volt. Mivel nem velem született tulajdonságom a türelem, ezért naponta figyelmeztetnem szükséges magamat rá, olyankor, amikor rajtakapom magam a türelmetlenkedésen. Pontosabban naponta több alkalommal. Ilyenkor még a mozdulataimat is lelassítom és mondogatom magamban vagy az Imát vagy azt, egyszerre csak egyet, most, ebben a pillanatban semmi mással nem kell foglalkoznom, mint amivel éppen dolgom van. Minden egyes esetben lelassít ez a technika. Az ima azért nagyon jó, mert amikor mondom, semmi másra nem figyelek csakis az ima szövegére és Isten jelenlétére. Áldott állapot. Aztán amikor újból a türelmetlenség hajtana előre, megint megállok, imádkozom, tanítom magam a jelenre. Eleinte, napjában nagyon sokszor, szinte pár percenként elővettem az imát és mondtam. Megnyugodtam. Abbahagytam. Türelmetlenkedtem, féltem. Megint mondtam. És így teltek el hónapok. Az ima segített/segít az életem elfogadásához, a jelen megéléséhez, az elengedéshez. Olyankor senki más nincsen, csak mi ketten, Isten és én.
Egyszerre csak egyet, legelőször a legfontosabbat, ma sem iszom alkoholt és csak ezután jöhet minden más...
Egyszerre csak egyet, a másik legfontosabbat, ma is kordában tartom a társfüggésemet, figyelek rá, hiszen figyelmet igénylő betegség és csak ezután jöhet minden más...
A másik dolog a türelemre való intés, volt. Mivel nem velem született tulajdonságom a türelem, ezért naponta figyelmeztetnem szükséges magamat rá, olyankor, amikor rajtakapom magam a türelmetlenkedésen. Pontosabban naponta több alkalommal. Ilyenkor még a mozdulataimat is lelassítom és mondogatom magamban vagy az Imát vagy azt, egyszerre csak egyet, most, ebben a pillanatban semmi mással nem kell foglalkoznom, mint amivel éppen dolgom van. Minden egyes esetben lelassít ez a technika. Az ima azért nagyon jó, mert amikor mondom, semmi másra nem figyelek csakis az ima szövegére és Isten jelenlétére. Áldott állapot. Aztán amikor újból a türelmetlenség hajtana előre, megint megállok, imádkozom, tanítom magam a jelenre. Eleinte, napjában nagyon sokszor, szinte pár percenként elővettem az imát és mondtam. Megnyugodtam. Abbahagytam. Türelmetlenkedtem, féltem. Megint mondtam. És így teltek el hónapok. Az ima segített/segít az életem elfogadásához, a jelen megéléséhez, az elengedéshez. Olyankor senki más nincsen, csak mi ketten, Isten és én.
Egyszerre csak egyet, legelőször a legfontosabbat, ma sem iszom alkoholt és csak ezután jöhet minden más...
Egyszerre csak egyet, a másik legfontosabbat, ma is kordában tartom a társfüggésemet, figyelek rá, hiszen figyelmet igénylő betegség és csak ezután jöhet minden más...
Megjegyzés küldése