Június 14.
Az időbeni korlátok elengedése.
Majd, ha itt az ideje, gyermekem. Majd, ha eljön az ideje.
Hányszor hallottuk ezeket a szavakat – barátunktól, egy szponzortól, Felsőbb Erőnktől? Annyira szeretnénk bizonyos dolgokat – azt az állást, azt a csekket, azt a kapcsolatot, azt a vagyontárgyat. Azt akarjuk, hogy megváltozzék az életünk.
Így hát várunk, néha türelmesen, néha idegesen, és folyton azt kérdezzük magunkban: mikor kapom meg a jövőtől azt, amire vágyom? És akkor boldog leszek?
Próbáljuk megjósolni, bekarikázunk bizonyos dátumokat a naptárban, kérdéseket teszünk fel. Megfeledkezünk arról, hogy nem tudjuk a választ. A válasz Istentől jön. Ha jól figyelünk, meghalljuk.
Majd, ha itt az ideje, gyermekem. Majd, ha eljön az ideje.
Most légy boldog!
Ma megpihenek. Valamire felkészítenek. Elengedhetem az időbeli korlátokat. Felhagyhatok az eredmény manipulálásának kísérletével. A jó dolgok akkor következnek be, ha eljön az idejük, és a maguk természetes módján fognak bekövetkezni.
Régebben, amikor akartam valamit, rágörcsöltem és mindent és mindenkit manipuláltam azért, hogy a célomhoz eljussak. Eszemben sem jutott, hogy nem én irányítom a dolgokat, rábízhatom nyugodtan Istenre és csak annyit szükséges tennem az ügy érdekében, ami emberileg megtehető a mai napon.
Akkoriban úgy éltem, legyen meg az ÉN akaratom és ne az Övé.
Amikor anyósomnál elkezdtük tatarozni azt a ház részt, amiben laktunk, a csempéktől a műanyagpadlóig, a ragasztóig, mindennek a beszerzése az én feladatom volt. Szabadságot vettem ki és egyedül nekivágtam a vásárlásnak. Egy dolgot tudtam biztosan, melyik boltba menjek. Sosem tataroztam még azelőtt, lány koromban a legnagyobb felfordulás nálunk a lakás festése és mázolása volt. Nagyon szorongtam, meg akartam felelni a férjem elvárásainak, anyósoménak, a szüleimének és az OTP-nek, ugyanis abban az időben, ha valaki tatarozási kölcsönt vett fel, a munka elvégeztével kijöttek az OTP-től, hogy leellenőrizzék, valóban arra fordítottuk a kapott összeget, amire kértük.
Szóval nekivágtam a nagy ismeretlennek egy szál tehertaxissal.
Minél hamarabb meg akartam vásárolni a kellékeket és minél előbb túl akartam jutni a tatarozási mizérián. Ez még jobban fokozta a szorongásomat. Nem tudtam akkor még, hogyan lássam meg a jelent, és miként örüljek a részfeladataim elvégzésének. Gyönyörű csempéket választottam, mintában egyformák voltak, színükben különböztek. A WC-hez és a fürdőszobához kéket, a konyhához meg barnát. Valamiféle Olasz csoda volt, alig mertem megvenni, annyira sokba került. Aztán, osztottam, szoroztam és még vásároltam egy zuhanyfülkét, zuhanytálcát, oszlopos mosdót, mindegyik egyforma gyönyörű szürkéskék színben (akkoriban nagyon előkelő volt az ilyesmi) és közben azon szorongtam, csak maradjon annyi pénzem, hogy a betervezett automata mosógépet is ki tudjam fizetni. Sikerült kiszorítanom az árát. Valamiféle csodát vittem végbe egyes egyedül, senki sem segített, mégsem láttam meg. Folyton találtam okot a szorongásra. Mikor jönnek már a burkolók, aztán a vizesek... folyamatos aggódásban voltam. Az én akaratomat akartam véghez vinni, még csak hírből sem hallottam az elengedésről, az itt és mostról, arról, hogy veregessem meg már a vállam, ismerjem el magam és arról sem, hogy lassan siess és a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy alakulnak... szenvedtem és esténként iszogattam. Ittam azért, mert egyedül maradtam ezzel a számomra igen csak erőt próbáló dologgal, hiába kértem a férjemet, hogy segítsen, azt válaszolta, dolgoznia kell, itatott az önsajnálatom, a szinte folyamatos és már elviselhetetlenné vált szorongásom és a magány és a társfüggésem.
Aztán, amikor a 12 Lépéses Programba kerültem, otthonra leltem. Megtanultam dicsérni, elismerni magam és bátran örülni annak, amikor egy-egy nehezebb feladatot elvégeztem. Nagyon figyeltem arra és ez ma is így van, mikor ugrik be az én akaratom a türelmetlenséggel, szorongással együtt és mikor vagyok képes arra, hogy lelassítsak és azt mondjam, legyen meg a Tiéd. Megtanultam, ne mástól várjam a dicséretet a finom ételért, amit az asztalra tettem, a legfontosabb, hogy saját magamat elismerjem érte. Ez egy nagyon hétköznapi példa, mégis úgy sejtem, az összes társfüggő háziasszony észre sem veszi azt, hogy Ő készítette el a családja számra a finom ételt és mástól várja mégis érte a dicséretet, holott elsődlegesen saját magát kéne érte elismernie és örülnie annak, hogy ilyesmire képes. Persze nagyon jó érzés, hogyha mások is megdicsérik az alkotásomat, DE! ne arra várjak, ne az legyen az elsődleges. Önmagam elismerése és annak öröme sokkal többet jelent.
Akkoriban úgy éltem, legyen meg az ÉN akaratom és ne az Övé.
Amikor anyósomnál elkezdtük tatarozni azt a ház részt, amiben laktunk, a csempéktől a műanyagpadlóig, a ragasztóig, mindennek a beszerzése az én feladatom volt. Szabadságot vettem ki és egyedül nekivágtam a vásárlásnak. Egy dolgot tudtam biztosan, melyik boltba menjek. Sosem tataroztam még azelőtt, lány koromban a legnagyobb felfordulás nálunk a lakás festése és mázolása volt. Nagyon szorongtam, meg akartam felelni a férjem elvárásainak, anyósoménak, a szüleimének és az OTP-nek, ugyanis abban az időben, ha valaki tatarozási kölcsönt vett fel, a munka elvégeztével kijöttek az OTP-től, hogy leellenőrizzék, valóban arra fordítottuk a kapott összeget, amire kértük.
Szóval nekivágtam a nagy ismeretlennek egy szál tehertaxissal.
Minél hamarabb meg akartam vásárolni a kellékeket és minél előbb túl akartam jutni a tatarozási mizérián. Ez még jobban fokozta a szorongásomat. Nem tudtam akkor még, hogyan lássam meg a jelent, és miként örüljek a részfeladataim elvégzésének. Gyönyörű csempéket választottam, mintában egyformák voltak, színükben különböztek. A WC-hez és a fürdőszobához kéket, a konyhához meg barnát. Valamiféle Olasz csoda volt, alig mertem megvenni, annyira sokba került. Aztán, osztottam, szoroztam és még vásároltam egy zuhanyfülkét, zuhanytálcát, oszlopos mosdót, mindegyik egyforma gyönyörű szürkéskék színben (akkoriban nagyon előkelő volt az ilyesmi) és közben azon szorongtam, csak maradjon annyi pénzem, hogy a betervezett automata mosógépet is ki tudjam fizetni. Sikerült kiszorítanom az árát. Valamiféle csodát vittem végbe egyes egyedül, senki sem segített, mégsem láttam meg. Folyton találtam okot a szorongásra. Mikor jönnek már a burkolók, aztán a vizesek... folyamatos aggódásban voltam. Az én akaratomat akartam véghez vinni, még csak hírből sem hallottam az elengedésről, az itt és mostról, arról, hogy veregessem meg már a vállam, ismerjem el magam és arról sem, hogy lassan siess és a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy alakulnak... szenvedtem és esténként iszogattam. Ittam azért, mert egyedül maradtam ezzel a számomra igen csak erőt próbáló dologgal, hiába kértem a férjemet, hogy segítsen, azt válaszolta, dolgoznia kell, itatott az önsajnálatom, a szinte folyamatos és már elviselhetetlenné vált szorongásom és a magány és a társfüggésem.
Aztán, amikor a 12 Lépéses Programba kerültem, otthonra leltem. Megtanultam dicsérni, elismerni magam és bátran örülni annak, amikor egy-egy nehezebb feladatot elvégeztem. Nagyon figyeltem arra és ez ma is így van, mikor ugrik be az én akaratom a türelmetlenséggel, szorongással együtt és mikor vagyok képes arra, hogy lelassítsak és azt mondjam, legyen meg a Tiéd. Megtanultam, ne mástól várjam a dicséretet a finom ételért, amit az asztalra tettem, a legfontosabb, hogy saját magamat elismerjem érte. Ez egy nagyon hétköznapi példa, mégis úgy sejtem, az összes társfüggő háziasszony észre sem veszi azt, hogy Ő készítette el a családja számra a finom ételt és mástól várja mégis érte a dicséretet, holott elsődlegesen saját magát kéne érte elismernie és örülnie annak, hogy ilyesmire képes. Persze nagyon jó érzés, hogyha mások is megdicsérik az alkotásomat, DE! ne arra várjak, ne az legyen az elsődleges. Önmagam elismerése és annak öröme sokkal többet jelent.
Megjegyzés küldése