A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. június 11., péntek.


Június 11.
Előresietés.

Bármennyire szeretnénk, nem hozhatunk magunkkal mindenkit erre az utazásra, melyet gyógyulásnak nevezünk. Attól még nem vagyunk hűtlenek másokhoz, hogy engedélyezzük magunknak az előresietést. Nem kell arra várnunk, hogy szeretteink is úgy döntsenek, meg fognak változni.
Néha meg kell engedni magunknak, hogy megelőzzük szeretteinket a fejlődésben – kivált, ha még nincsenek készen a változásra.
Nem gyógyulhatunk meg helyettük is. Nem muszáj együtt szenvednünk se velük. Úgysem segít.
Nekünk sem segít, ha leragadunk egy helyen, mert valaki, akit szeretünk, ott ragad. Sokkal jobban tudunk segíteni másoknak, ha eltávolodunk, tovább munkálkodunk magunkon, és nem erőltetjük, hogy mások velünk együtt változzanak.
Akkor használunk többet szeretteinknek, ha megváltoztatjuk magunkat, és hagyjuk, hogy tovább növekedjünk, amíg mások keresik a maguk útját. Felelősek vagyunk magunkért. Ők is felelősek magukért. Engedjük el őket, magunkat pedig hagyjuk tovább növekedni.
Ma tudatosítom, hogy jogom van növekedni, és változni akkor is, ha az, akit szeretek, nem változik vagy növekszik velem együtt.

A gyógyulásom első éveiben nagyon szerettem volna, hogy az ex férjemet is megérintse a 12 Lépéses Program. Csak az AA-ból voltak barátaim, (maradtak mások is, csak ők külföldön éltek) éppen ezért még a Szilvesztert is a józanodó Társaimmal töltöttük. Többször hallott bennünket a Programról beszélgetni, melyik élethelyzetet hogyan oldottuk meg, mennyit kínlódtunk eleinte napi problémákkal. Még nyitott gyűlésekre is olykor elkísért, akkor azt hittem azért teszi, mert neki is megtetszett ez a gondolkodás mód, szeretné megtanulni. Később kiderült, esze ágában sincsen változni, csakis ellenőrzés céljából ücsörgött mellettem. Akkor már nem akartam, hogy nyitott gyűlésekre járjon, nem hívtam, ő meg nem erőltette. Megszereztem a jogosítványt, úgyhogy ebből a szempontból sem voltam hozzá kötve, nőtt a szabadságom és a távolság is közöttünk.
Eleinte belefeszültem - mert saját magam tapasztalataiból rájöttem, mennyire hasznos az önismeret - és AZT AKARTAM, hogy ő is érezhesse ezt. Évekig próbáltam ráerőltetni azt az életmentő gondolkodásmódot, amit tanultam, neki nem kellett, bedacolt. Egy idő után rájöttem - holott előtte több társamtól is hallottam - aki nem akar gyógyulni, azt hagyni kell. És eljött az a pillanat, amikor ezt megértettem és elengedtem őt. Jöttem-mentem az országban a Társaimmal, nagyon jól éreztem magam Találkozókon vagy egy-egy fővárosi kiruccanáson, ahová tanulni jártunk...
A mai napon úgy élek vele, hogy megértettem, nem mindenki vágyik a gyógyulásra, nem mindenki vágyik az önmegismerésre és önfejlesztésre.
A gyerekeimmel is így vagyok, ugyanez a játszma zajlott le velük kapcsolatban is, mint az ex férjemmel... hosszú évek alatt ráéreztem arra, hagyni kell őket megtapasztalni a jót és a rosszat is, mert csakis így tudnak felnőni és felelősséget vállalni saját magukért. Megértettem nem tudom őket mindentől megóvni, Isten nem én vagyok. (pedig sokszor de szeretném!) Természetesen a velük való megcsúszásaimról is írtam már, néha visszaveszem a túlzott irányítási kényszeremet felettük. A jó az egészben az, hogy mindent tudnak. Amit csak megtapasztaltam az eddigi gyógyulásom útján, mindent átadtam nekik és az már az ő dolguk, hogy élnek-e vele vagy sem.
Naná, hogy azt szeretném, ha élnének vele, ez mégsem jön mindig össze.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |