Június 10.
Felelősség.
Az önmagunkról való gondoskodás azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk magunkért. Az önmagunkért való felelősségvállalás magában foglalja a másokért való igazi felelősségünket.
Gyógyulásunk kezdetén néha meglehetősen elnyűttek vagyunk – oly sok emberért vállaltunk eddig felelősséget. Amikor megtanuljuk, hogy csak magunkért kell felelnünk, ez akkora megkönnyebbülést hozhat, hogy egy időre elfeledkezünk a másokért való felelősségről.
A gyógyulásban az egyensúly megtalálása a cél; felelősséget vállalunk önmagunkért, és felmérjük, mennyi felelősséggel tartozunk másokért.
A szétválasztáshoz kell némi idő, különösen, ha évekig torz elképzeléseink voltak a másokért való felelősségről. Felelősséggel tartozhatunk egy valakinek, mert az illető barátunk vagy munka adónk, egy másiknak, mert a beosztottunk vagy házastársunk. Mindenkinek tatozunk bizonyos felelősséggel. Ha ezekben a kapcsolatokban valódi felelősséggel veszünk részt, megtaláljuk az egyensúlyt.
Azt is megtanulhatjuk, hogy bár mások nem felelősek értünk, tetteik bizonyos módon, számon kérhetők.
Megtanulhatjuk felismerni, mi az, amiért igazán felelősek vagyunk. Hagyhatjuk, hogy mások felelősséget vállaljanak magukért, és elvárhatjuk tőlük, hogy a megfelelő módon felelősek legyenek velünk szemben is.
Legyünk jók magunkhoz tanulás közben.
Ma igyekszem, hogy tisztán lássam igazi felelősségemet másokkal szemben. Az önmagamról való gondoskodás részeként vállalom ezeket a felelősségeket.
Ismétlés a tudás anyja... szoktam mondogatni...
Ez a meditáció is számomra arról szól, amiről már több meditációnál beszéltem, hasznos nekem külön választanom az én felelősségemet másokétól.
Egy példa:
Évekkel ezelőtt a volt barátnőm sokáig zaklatott azzal, hogy egy ígéretet az ex férjem nem tartott be neki és rajtam akarta számon kérni, mondván, mi együtt élünk és ami az exem felelőssége, az az enyém is... Hiába mondogattam, hogy így igaz, mi együtt élünk, viszont az ő ígéretével nekem nincsen semmi dolgom. Nem akarta megérteni.
Hálás vagyok nagyon ezért az élethelyzetért, ugyanis ez nyitotta fel a szememet és látatta meg velem a valóságot. Két külön álló ember vagyunk, az én felelősségem nem tartozik rá, holott az együttélésünkből adódóan, hatással van a kapcsolatunkra és ez fordítva is igaz.
A gyerekeimmel kapcsolatban sokkal nehezebb ráéreznem arra a határra - főleg, amikor még kicsik voltak, kis iskolások - meddig tart az én felelősségem, mint szülőnek és hol kezdődik az övék. Akkoriban úgy éreztem, minden, ami a gyerekekkel kapcsolatos, csakis az én felelősségem, még az is, hogy megtanulták-e a leckét. Velük tanultam éveken keresztül, kikérdeztem őket... stb.
És ez nagy hiba volt, illetve a betegségem hozománya a túl ellenőrzés. Ugyanis a gyerek, ha elveszi tőle a szülő a tanulással kapcsolatos felelősségét, saját magára vállalva ezt, a gyerekben nem alakul ki a dolgaival kapcsolatos felelősségtudat.
Szánombánom, hiába, nincs mit tennem, megtörtént, pedig Isten látja lelkemet, csakis a jó szándék vezérelt. Mondják is, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva...
Mint az írtam a napokban, a fiamnak nem sikerült az írásbeli vizsgák közül egy. Kicsit vigasztal az a tudat, nem csak neki, még hét fiúnak az osztályából. Az egyik vezető tanár azzal biztatta őket, sebaj, majd a szóbelin javíthatnak. Ma volt a szóbeli és kiderült, ebből a tárgyból nem lehetett javítani, aki bukott belőle, októberben ismételheti meg. Sikerült minden vizsgája, csak ez az egy nem.
És most következik a csoda. Letettem a dolgot, érzem, már nem az én felelősségem és ha ezt én érzem, akkor a fiam is érzi és tudja, nincs tovább kecmec, saját magának, saját magáért szükséges ezután tennie vagy nem tennie. Nem vagyok dühös, sem elkeseredett, nem ütöm magam a múltban elkövetett hibákkal (feljebb említettem), hiszen ha ezt tenném, visszavenném. Hideg fejjel tudtam gondolkozni addig, amíg vártam a fiamat haza és ráéreztem, nem dőlt össze a világ, majd dolgozik a nyáron a mesterének annyi hetet, amennyit kér tőle, aztán kettő héten keresztül meg van egy komoly munkája, szép pénzért, októberig majd csak hasznosan elüti az időt.
Hálás vagyok, hogy a valósággal megláthattam az alagút végét, ami számomra mindenképpen megnyugtató és olyan módon, hogy nem vettem át a gyerekem felelősségét. Nagyon nehéz, mert a jelszó ugye marad, egy családba tartozunk. Érint engem is a sikertelen vizsgája, viszont hála a 12 Lépéses Programnak, már nem akarom vinni helyette ennek felelősségét.
Ez a meditáció is számomra arról szól, amiről már több meditációnál beszéltem, hasznos nekem külön választanom az én felelősségemet másokétól.
Egy példa:
Évekkel ezelőtt a volt barátnőm sokáig zaklatott azzal, hogy egy ígéretet az ex férjem nem tartott be neki és rajtam akarta számon kérni, mondván, mi együtt élünk és ami az exem felelőssége, az az enyém is... Hiába mondogattam, hogy így igaz, mi együtt élünk, viszont az ő ígéretével nekem nincsen semmi dolgom. Nem akarta megérteni.
Hálás vagyok nagyon ezért az élethelyzetért, ugyanis ez nyitotta fel a szememet és látatta meg velem a valóságot. Két külön álló ember vagyunk, az én felelősségem nem tartozik rá, holott az együttélésünkből adódóan, hatással van a kapcsolatunkra és ez fordítva is igaz.
A gyerekeimmel kapcsolatban sokkal nehezebb ráéreznem arra a határra - főleg, amikor még kicsik voltak, kis iskolások - meddig tart az én felelősségem, mint szülőnek és hol kezdődik az övék. Akkoriban úgy éreztem, minden, ami a gyerekekkel kapcsolatos, csakis az én felelősségem, még az is, hogy megtanulták-e a leckét. Velük tanultam éveken keresztül, kikérdeztem őket... stb.
És ez nagy hiba volt, illetve a betegségem hozománya a túl ellenőrzés. Ugyanis a gyerek, ha elveszi tőle a szülő a tanulással kapcsolatos felelősségét, saját magára vállalva ezt, a gyerekben nem alakul ki a dolgaival kapcsolatos felelősségtudat.
Szánombánom, hiába, nincs mit tennem, megtörtént, pedig Isten látja lelkemet, csakis a jó szándék vezérelt. Mondják is, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva...
Mint az írtam a napokban, a fiamnak nem sikerült az írásbeli vizsgák közül egy. Kicsit vigasztal az a tudat, nem csak neki, még hét fiúnak az osztályából. Az egyik vezető tanár azzal biztatta őket, sebaj, majd a szóbelin javíthatnak. Ma volt a szóbeli és kiderült, ebből a tárgyból nem lehetett javítani, aki bukott belőle, októberben ismételheti meg. Sikerült minden vizsgája, csak ez az egy nem.
És most következik a csoda. Letettem a dolgot, érzem, már nem az én felelősségem és ha ezt én érzem, akkor a fiam is érzi és tudja, nincs tovább kecmec, saját magának, saját magáért szükséges ezután tennie vagy nem tennie. Nem vagyok dühös, sem elkeseredett, nem ütöm magam a múltban elkövetett hibákkal (feljebb említettem), hiszen ha ezt tenném, visszavenném. Hideg fejjel tudtam gondolkozni addig, amíg vártam a fiamat haza és ráéreztem, nem dőlt össze a világ, majd dolgozik a nyáron a mesterének annyi hetet, amennyit kér tőle, aztán kettő héten keresztül meg van egy komoly munkája, szép pénzért, októberig majd csak hasznosan elüti az időt.
Hálás vagyok, hogy a valósággal megláthattam az alagút végét, ami számomra mindenképpen megnyugtató és olyan módon, hogy nem vettem át a gyerekem felelősségét. Nagyon nehéz, mert a jelszó ugye marad, egy családba tartozunk. Érint engem is a sikertelen vizsgája, viszont hála a 12 Lépéses Programnak, már nem akarom vinni helyette ennek felelősségét.
Megjegyzés küldése