A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. június 4., péntek.


Június 4.
Bízz Istenben!

Egy házaspár – jó barátaim – elhatározta, hogy változtat életkörülményein. Mindig városban éltek, és most úgy döntöttek, vidéken fognak élni, egy tó mellett.

Találtak egy kis tóparti házat. Nem álmaik otthona volt, de tudták, ha majd eladják városi lakásukat, lesz elég pénzük az átalakítására. Volt némi megtakarított pénzük, így be tudtak költözni a tóparti házba, mielőtt eladták volna a városi lakást.

Eltelt egy év, és a városi lakás nem kelt el. Barátaim sok változáson mentek át ez alatt. Voltak türelmes és türelmetlen időszakaik. Voltak napok, amikor bíztak Istenben; máskor nem értették, miért rótt rájuk Isten ilyen hosszú várakozási időt, miért nem engedi, hogy megvalósuljon a tervük.

Az ajtók nem akarództak megnyílni előttük.

Egy nap meglátogatta őket az egyik szomszédjuk. Az ő tóparti háza volt barátaim álmainak otthona: minden megvolt benne, amit akartak, sőt, több is. Amikor először meglátták ezt a házat, megcsodálták, és azt kívánták, bárcsak ilyen otthonuk lehetne. Aztán elfelejtették az egészet. Nem hitték el, hogy álmuk valaha is megvalósul.

Ez a szomszéd azért jött hozzájuk látogatóba, mert feleségével együtt elhatározta, hogy elköltöznek. Először barátaimnak ajánlották föl megvételre a házukat.

Barátaim elfogadták az ajánlatot, és aláírták a vételi szerződést is. Két hónap alatt eladták városi otthonukat és kicsi, de megfelelő tóparti házukat is. Kicsivel később pedig beköltöztek álmaik otthonába.

Néha úgy érezzük, felesleges akadályok állják utunkat, és ez idegesít bennünket. Hiszünk benne, hogy jó úton haladunk, bízunk Istenben és önmagunkban, a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Rosszkor lendülünk neki, aztán rosszkor állunk le.

Feltehetjük a kérdést: vajon Isten cserbenhagyott minket, vagy nem érdekli a dolgaink? Esetleg nem látjuk, merre tartunk.

Aztán egy szép napon rájövünk, az volt az oka, hogy nem kaptuk meg, amit akartunk, mert Isten valami sokkal jobbat szánt nekünk.

Ma a türelmet gyakorlom. Arra kérem Felsőbb Erőmet, hogy a legjobbat küldje rám, és bízom benne, hogy így tesz.

Említettem már egy másik meditációnál, amit egyik nagyon kedves Al-Anonos Társnőm mondott nekem, amikor elkeseredett, türelmetlen és majd hogy nem reményvesztett állapotban voltam. 
"Minden, ami neked lett szánva lassan közelít feléd és megfogod kapni, még a jót is."
Amikor autót kerestem - szükségem volt rá a munkámhoz - fél évig tartott. Bármelyik használt autóügynökséghez mentem, nem találtam az igazit. Nagyon figyeltem az érzéseimre, eldöntöttem, csakis azt az autót fogom megvenni, amelyiknél azt érzem "igen, ez az, ez az enyém!"
Sok féle kívánalomnak kellett hogy megfeleljen.
Ne legyen idősebb öt évesnél, olcsó legyen hozzá az alkatrész, a motorja ne legyen nagyobb 1500 köbcentisnél, ne fogyasszon sokat, a havi törlesztő részlet ne haladja meg a 20 ezer forintot és ha lehet, legyen benne riasztó. És természetesen szép legyen a kasznija, az, hogy milyen a színe, nem érdekelt és persze az utastér se legyen lelakott...
Hiába jártam a városomban az ügynökségeket, nem akadtam rá. Egyik délután itthon, egy ingyenes hirdetési újságot böngésztem, amikor felfigyeltem, egy legalább 30 km-el távolabb lévő ügynökség hirdetésére. Megmozdult bennem valami, éreztem, oda kell mennem. Mivel a közös autónk a külön élő ex férjemnél volt, megkértem akkori barátnőmet, a benzin térítése ellenében elfuvarozna e. Elvitt és amikor megláttam a hirdetett autót, már nem is érdekelt, hanem inkább az, amelyik mellette parkolt. Minden kívánalmamnak megfelelő volt és azzal a kis luxussal is rendelkezett, amire vágytam, benne volt a riasztó. Tudtam, éreztem, ez az én autóm.
Pár nap leforgása alatt készen lettek a papírok és én elmehettem érte, haza hozhattam.
Megveregettem a vállamat, hogy nem adtam alább, nem alkudtam meg, csakis az miatt, hogy minél előbb saját autóm legyen. Képes voltam kivárni a számomra legmegfelelőbbet és nem érdekelt az, amikor a volt főnököm egyik beszélgetésünk alkalmával megjegyezte, lekezelően legyintve - "és az autóval is mit műveltél...". Inkább elcsodálkoztam rajta, és megállapítottam magamban azt, ez az ember nem is ismer engem, DE! ez még nem elég, a fáradságot sem vette ahhoz, hogy megismerjen, ugyanis elfelejtette megkérdezni, mi volt az oka annak, hogy ilyen sokáig tartott. Nem baj, a lényeg, én tudtam és a többi nem is számít.
A 12 Lépéses Program előtti életemet inkább a rágörcsölés jellemezte, a türelmetlenséggel együtt. Amikor valamit kitaláltam, azt azonnal akartam, nem tudtam a várakozás képességéről, ami karba öltve jár a türelemmel.
Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, hogy ma már nem szükséges így élnem.
Amikor mégis kissé rágörcsölnék dolgokra, észreveszem és ezzel a mondattal el is engedem.
Legyen meg Isten akarata, Ő jobban tudja mi a jó nekem, mit én.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |