A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. június 3., csütörtök.


Június 3.
Jótékonyság.

Egészséges határokra van szükség akkor is, ha másoktól pénzt fogadunk el, vagy mi adunk pénzt nekik.
Egyesek indokolatlanul adnak pénzt másoknak. Talán szégyellik, hogy nekik van pénzük, és azt hiszik, hogy nem érdemlik meg. Vagy olyan szervezethez tartoznak, amely a szégyent eszközként használja arra, hogy pénzt csikarjon ki tőlük.
Horogra akadhatunk azért, ha pénzt adunk a gyerekeinknek, családunk tagjainak vagy barátainknak, mert okkal, ok nélkül bűntudatot érzünk. Hagyjuk, hogy mások anyagilag zsaroljanak, néha olyanok is, akiket szeretünk. Ez így nem szabad akaratból adott pénz.
Egyesek azért adnak pénzt másoknak, mert gondoskodni akarnak róluk. Lehet, hogy túlzott felelősségérzettel viseltetnek mások iránt, beleértve az anyagi felelősségvállalást. Vagy egyszerűen azért, mert még nem tanulták meg birtokba venni saját erejüket, és nem tudnak nemet mondani, amikor kell. Vagy azért, mert azt remélik, hiszik, hogy mások szeretni fogják őket, ha gondoskodnak róluk anyagilag.
Senkinek nem muszáj pénzt adnunk! Mi döntjük el, hogy adunk-e vagy sem. Nem kell hagyjuk, hogy mások áldozattá tegyenek, manipuláljanak vagy a pénzünket kicsikarják. Anyagilag felelősek vagyunk magunkért. Az egészséges élet velejárójaként hagyjuk, hogy a körülöttünk élük is felelősek legyenek anyagilag magukért.
Nem kell szégyellnünk, hogy van pénzünk, amiért megdolgoztunk; megérdemeljük, hogy legyen pénzünk, bármekkora összegről van is szó, nem muszáj kényszert éreznünk arra, hogy odaadjuk az egészet, és nem kell bűntudatot éreznünk, amiért mások szeretnék azt, ami a miénk.
A jótékonyság áldás. Az adás az egészséges élet része.
Megtanulhatjuk, hogyan jelöljünk ki egészséges határokat az alkudozással kapcsolatosan is.
Ma igyekszem, hogy egészséges határokat jelöljek ki azzal kapcsolatban, hogy kinek adok pénzt. Megértem, hogy az én döntésemtől függ, hogy adok-e egyáltalán.

Kitágítanám én ezt a meditációt nem csak a pénzre fókuszálva az adományozást.
Szeretek segíteni másokon, még pénzt is szeretek kölcsön adni, feltéve, amikor van miből. A régi életemben nem volt jellemző a pénzzel való segítés, inkább családtagokon segítettem babaruhákkal, különféle tárgyakkal, amikor nekik született kis babájuk.
Emlékszem, amikor elém állt az ex férjem unokahúga - akkoriban még összejártunk - és kerek perec megmondta, hogy kell nekik a fiam kiságya - már nagyobbacska volt, de még a rácsos ágyban aludt, amit át lehetett alakítani heverőnek - adnak helyette kettő heverőt. (most gondolkodóba estem, mert nem vagyok abban biztos, hogy kettőt vagy egyet kaptunk... úgy emlékszem kettő lehetett, talán ezért is egyeztem bele, mert így legalább egyforma ágyak voltak a gyerekek szobájában) Amikor elvitték a fiam kiságyát, ült arany szívem a konyhában a radiátoron és zokogott, annyira sajnálta. Sokára vigasztalódott meg, nyugtatgattam, te már nagy fiú vagy, látod milyen szép heverőt kaptál helyette, közben meg mardosott a bűntudat, mert a megkérdezése nélkül mentem bele az alkuba. Nagyon bántam és nagyon sajnáltam azt, hogy a dolog így történt.
Ez még a 12 Lépéses Program előtti életemben történt.
Aztán, amikor bekerültem a Programba, az első pár éveket még mindig a túl sokat adás jellemezte, még nem jutottam el a felépülésemben arra szintre, hogy ne akarjak megfelelni mások elvárásainak, kéréseinek. Szép lassan ezt is megtanultam.
Aztán előfordult, hogy egy 12 Lépéses Program béli Társam kért tőlem anyagi segítséget, boldogan adtam, hiszen volt miből, pedig akkor már egyedül tartottam el hármónkat. Egyet kértem tőle, amikorra ígérte, hogy megadja, legyen szíves hozza a pénzt, mert úgy tudtam neki adni, hogy nagyon kiszámoltam. Hozta is.
Amikor kirámolom a ruhásszekrényemet, nem adom el a ruhákat, hanem levisszük a kuka mellé. Nem beledobjuk, hanem mellé rakjuk, hogy aki akarja vagy szüksége van valamire belőle, nyugodtan elviheti. Általában egy óra múlva már hűlt helyük van. Olyan is előfordult, egyik alkalommal ácsorogtam a konyha ablakban, és a házunk előtt sétált egy fiatal pár, pár éves forma kislánnyal. Az asszony felnézett és megkérdezte, nincsen e felesleges ruhánk, akár a gyereknek, akár nekik. Boldogan adtam.
Mostanában a fiam egyik haverja kér tőlünk ennivalót, amikor a városunkban tartózkodik.
Nagyon jól keres, három számjegyből álló összeg van a fizetési borítékjára írva minden hónap elején.
Eleinte szívesen adtam, viszont a legutolsó alkalommal, amikor feljött a fiam és elmondta, hogy lent vár a barátja és kérdezi, nem tudnék e neki pár darab szendvicset csomagolni, kinyílt a bicska a zsebembe. Akkor már tisztán éreztem, kihasználásról van szó, ugyanis a fiú, amikor megkapja a fizetését, pillanatok alatt elszórja és a hónap második felében kuncsorog.
Tudom, nem kéne ezzel törődnöm, ha adok, szívesen adjak... igen, sokat kell még tanulnom e téren is, amikor valaki kér, ne nézzem a körülményeit, adjak, amennyiben módomban áll, főleg akkor, ha ennivalót kér tőlem... igen, így a helyes, ha legközelebb kérni fog, ezt fogom szem előtt tartani, hiszen úgysem sűrűn tette eddig, havonta talán egyszer és összesen három vagy négy alkalommal.
Még egy példát elmesélek, nagy Tesz-Veszes vagyok, amikor van rá pénzem, böngészem a ruhákat és amire szükségem van és tetszik is, árban megfelelő, arra licitálok.
Két évvel ezelőtt, nyáron, licitáltam egy gyönyörű blúzra, nagyon tetszett és fillérekért hirdette az eladó. Itt ültem a gép előtt, tudtam tapasztalatból azt, hogy az utolsó percben várható, hogy mások is licitálni fognak és nagyon akartam a blúzt. Megnyertem az aukciót.
Másnap kaptam egy ismeretlen nőtől egy levelet, melyben megírta nekem, hogy ő is kinézte magának a blúzt, mivel kicsi gyereke van, nem tudott a gép előtt ülni a licit lejártakkor, szépen kér, adjam át neki. Azt is írta, tudja, furcsa dolgot kér, nem megszokottat, de mégis úgy gondolta, veszteni nem veszt vele semmit. Átadtam neki a ruhát. Annyira örült a nem remélt szerzeményének, én meg az ő örömének.
Azért ész nélküli adományozó nem vagyok, mint az a feljebbi sorokban is látszik, olykor közbelép az ego, ami mint tudjuk, hátráltat, gátol.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |