A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. május 24., hétfő.


Május 24.
Engedjünk szabad folyást a dolgoknak.

Az élet nem statikus, hanem ciklikus. Kapcsolataink akkor válnak javunkra, ha hagyjuk, hogy kövessék természetes ciklusaikat.

Ezek a ciklusok úgy követik egymást kapcsolatainkban, mint az apály, a dagályt. Egyaránt átéljük az egymáshoz való közelség és az eltávolodás periódusait. Vannak szoros együttlétben, majd elkülönülve töltött időszakok, amikor a saját problémáinkkal kell megküzdenünk.

Vannak szeretet- és örömteljes időszakok, és vannak haragos időszakok.

Néha a kapcsolat méretarányai megváltoznak, miközben mi is változunk. Néha az élet új barátokat hoz, új kedvessel ajándékoz meg, hogy a következő leckét tőle tanulhassuk. Ami nem jelenti azt, hogy régi barátaink örökre eltűnnek. Mindössze új ciklus kezdődött életünkben.

Nem kell irányítanunk kapcsolataink menetét, akár barátságról, akár szerelemről van szó. Nem kell úgy kiélnünk uralkodási vágyunkat, hogy valamilyen statikus formát erőltetünk kapcsolatainkra. Engedjünk szabad folyást a dolgoknak. Hadd kövessék egymás a ciklusok. A szeretet nem fog eltűnni. A barátság szálai nem szakadnak el. A dolgok nem maradnak örökre ugyanolyanok, különösen, ha ilyen gyors ütemben változunk és fejlődünk.

Bízz a dolgok folyásában! Vigyázz magadra, de légy hajlandó arra, hogy elengedd az embereket. Ha túlságosan rájuk csimpaszkodsz, eltűnnek az életedből.

Ma is igaz a régi bölcsesség a szerelemről: „Ha úgy kell lennie, úgy is lesz. Ha szeretsz valakit, hagyd elmenni. Ha visszajön elnyerted szeretetét.”

Ma elfogadom az élet és a kapcsolatok ciklikus természetét. Igyekszem együtt haladni az árral. Igyekszem megtalálni a harmóniát saját szükségleteim és a másik igényei között.

A 12 Lépéses Program előtti életemben, fogalmam sem volt arról - mint sok más dologról sem, ahogy ezt több meditációnál megemlítettem - hogy egy kapcsolatban teljesen természetes az, ha a közelség és az eltávolodás periódusa váltják egymást. Én mindig közel akartam lenni. Amikor megéreztem az eltávolodást, azt hittem el fog hagyni és nagyon megijedtem. Nem tudtam mit tegyek és azt sem, hogy nem kell tennem semmit, csak hagyni, félelem nélkül engedni.
Ezt a periódust abban a kapcsolatomban értettem meg, ami másfél évig működött, mikor a gyerekeim apjával éppen válófélben voltunk. Valaki a barátomnak ajánlott egy könyvet, "A nők a Vénuszról a férfiak a Marsról jöttek", azt hiszem ez volt a címe és elkezdtük tanulmányozni. Még ma is emlékszem a könyvben említett és a férfiakra jellemző gumikötél effektusra, amit be tudtam azonosítani a kapcsoltunkban. Ettől kezdve, amikor éreztem, hogy a barátom kezd eltávolodni tőlem, már nem féltem attól, hogy el fog hagyni, nem nyaggattam, hogy mi a baja, hanem hagytam és türelemmel kivártam, amíg lerendezte magában a dolgait és újból elkezdett felém közeledni.


"Ha túlságosan rájuk csimpaszkodsz, eltűnnek az életedből."
Most elgondolkoztam ezen a mondaton, hogy mennyire volt ez jellemző a 12 Lépéses Program előtti életemben és akkor, amikor már a Program segítségével tanulgattam, saját magamat.
Ma úgy látom, nem voltam csimpaszkodó, nem tapadtam sem a barátaimra sem a pasiaimra, ugyanis nem mertem ennyire ragaszkodni senkihez sem, azaz ragaszkodtam, csak kimutatni nem mertem. (így a helyes, csak sikerült kitalálnom)
Inkább megvártam, amíg elhívtak valahová vagy együtt beszéltük meg a dolgokat, de azt, hogy nyomuljak, a nyakukba varrjam magam, olyan esetre csakis kislány koromból emlékszem. (volt a mellettünk lévő házban egy barátném - lehettem 10 éves talán - és hozzá már kora reggel becsengettem, úgy hét óra körül, mert nem bírtam egyedül itthon lenni, féltem, szükségem volt valakire... a kapcsolatunk az elköltözésükkor szakadt meg)
Amikor megszületett a lányom, szabályosan menekültem anyámékhoz, anyósom házából, holott külön házrészünk volt, külön konyhával, mégsem tudtam megmaradni. Már hajnalban felkeltem,
 elvégeztem a dolgomat,aztán a gyereket babakocsiba raktam és átsétáltunk anyuékhoz. (kettő buszmegállóval laktak messzebb, nem volt távolság)
Na, anyámékra az első években csimpaszkodtam, ez így igaz!
Aztán eljött a tél, nagy havazásokkal és megértettem magammal azt, hogy az anyósom háza az otthonom, nem kocsikáztathatom a négy hónapos gyereket fél méteres hóban. Hosszú volt az a tél, nagyon sokat voltam egyedül a gyerekkel, alig vártam, hogy kitavaszodjon és megint mehessünk.
Amikor megkaptuk a város másik felén, egy új lakótelepen a lakásunkat - kijártam, nem bírtam anyósomnál megmaradni, később rájöttem, nem vele, inkább velem volt a gond, majd elmesélem egyszer- szóval, amikor elköltöztünk a saját lakásunkba és megszületett a fiam, abban az időben értettem meg azt, szépen, lassan, hogy nekem már külön családom van, lakásunk, ami az otthonom és lassan kezdtem megszeretni, belakni, befogadni a lelkembe. És már nem menekültem naponta anyámékhoz - kivétel, amikor a fiammal veszélyeztetett terhes lettem, a szülésig jöttünk nap mint nap, aztán amikor a gyerekeim apja végzett a munkával, idejött értünk és hazamentünk - csakis vasárnaponként és szombatonként mentünk a szőlőbe, - ahol segítettünk anyuéknak, a gyerekek is egész nap jó levegőn voltak - hét közben meg tudtam maradni...
A szponzoromat használtam, ahogy a 12 Lépéses Program ajánlja. Ezt nem nevezném csimpaszkodásnak, ugyanis nem csak én tanultam tőle, hanem ő is profitált a kapcsolatunkból, általam nem felejtette el azt, honnan jött. Szerettem volna, ha kialakulhat köztünk egy barátság, viszont éreztem a folyamatos távol tartást a részéről, amit elfogadtam. Kétszer együtt szilvesztereztünk, többször utaztunk fel Budapestre a mi autónkkal AA gyűlésekre, az ő párja és a gyerekeim apja is jól kijöttek egymással, mégis úgy akarta az Isten, ne legyen szorosabb kapcsolatunk... akár mikor eszembe jut, vagy beszélek, írok róla, minden egyes alkalommal hálával és szeretettel gondolok rá. Évek óta nem találkoztunk, nem tudom mi lehet vele...
Egy ideje érzem, hogy egész jól elvagyok magamban, nem szükséges menekülnöm másokhoz, "barátokhoz" azért, mert elviselhetetlen a saját társaságom számomra.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |