Május 17.
Határok.
Néha úgy tűnik, hogy az emberek és az élet egyfolytában szorongat bennünket. Már annyira hozzászoktunk, hogy azt mondjuk magunknak, nem is fáj annyira. Már annyira megszoktuk, hogy mások irányítsanak és manipuláljanak, hogy azt mondjuk magunknak, biztos velünk van valami baj.
Semmi baj nincs velünk. Az élet azért szorongat, hogy odafigyeljünk. A fájdalom és a szorítás valamilyen tanulság felé terel. Ez lehet az is, hogy mi magunk igyekszünk túlságosan uralkodni másokon. Vagy azért szorongatnak minket mások, hogy éljünk végre a saját erőnkkel, gondoskodjunk magunkról. Ilyenkor a határokról van szó.
Ha valami vagy valaki a határainkig tuszkol bennünket, pontosan az történik, hogy eljutunk a saját határainkig. Hálásak lehetünk érte, mert így megvizsgálhatjuk, és pontosan kijelölhetjük őket.
Ma engedélyt adok rá, hogy kijelöljem a szükséges és kívánt határaimat.
Mint azt már többször említettem, régebben nem voltak határaim... és most itt pontosítanék, ugyanis voltak, csak én nem vettem tudomást róluk. Önmagam szeretete hiányában, a másoknak való megfelelésem irányított.
Nagyon jó érzés, amikor mások elismernek, elfogadnak, mégis annál értékesebb nincsen, amikor én teszem ezt saját magammal. Általa kapirgálom össze az önbecsülésemet, önbizalmamat.
És a határaim kijelölése - nemet mondás - az első és egyben a legfontosabb lépés feléje.
Eddig és nem tovább.
Hálás vagyok, amikor olyan emberrel találkozom, aki a határaimat feszegeti. Igaz, először mérges leszek, addig amíg be nem azonosítom magamban, hogy éppen mi is történik. Amikor ez meg van, már sokkal türelmesebb vagyok. Tudatosan élem, bármi történjék, beljebb nem engedem az illetőt.
Ha kér tőlem valamit és módomban áll megtenni, szívesen segítek, viszont amikor érzem, hogy egy olyan játszmáról lenne szó, ami arról szól, hogy helyette törődjek vele, zárok. Így van ez a gyerekeim apjával való kapcsolatomban is. Az évek alatt megtanultam kijelölni, felvállalni a határaimat és ezen belül nem engedem. Sok keserű tehetetlenségtől védem meg általa magam.
Nagyon jó érzés, amikor mások elismernek, elfogadnak, mégis annál értékesebb nincsen, amikor én teszem ezt saját magammal. Általa kapirgálom össze az önbecsülésemet, önbizalmamat.
És a határaim kijelölése - nemet mondás - az első és egyben a legfontosabb lépés feléje.
Eddig és nem tovább.
Hálás vagyok, amikor olyan emberrel találkozom, aki a határaimat feszegeti. Igaz, először mérges leszek, addig amíg be nem azonosítom magamban, hogy éppen mi is történik. Amikor ez meg van, már sokkal türelmesebb vagyok. Tudatosan élem, bármi történjék, beljebb nem engedem az illetőt.
Ha kér tőlem valamit és módomban áll megtenni, szívesen segítek, viszont amikor érzem, hogy egy olyan játszmáról lenne szó, ami arról szól, hogy helyette törődjek vele, zárok. Így van ez a gyerekeim apjával való kapcsolatomban is. Az évek alatt megtanultam kijelölni, felvállalni a határaimat és ezen belül nem engedem. Sok keserű tehetetlenségtől védem meg általa magam.
Megjegyzés küldése