Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Május 16.

Önszeretet. 

„Ma reggel felébredtem és egy darabig pocsékul éreztem magam – mondta az egyik lábadozó. – Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem igazán kedvelem magam.”

A gyógyulófélben lévők gyakran mondanak ilyeneket: „Nem bírom elviselni magam. Mikor fogom megkedvelni azt az embert, aki vagyok?”

A válasz: kezdd el most. Meg lehet tanulni, hogy gyengédek, szeretők és gondoskodók legyünk magunkhoz. Az összes elsajátítandó viselkedésmód közül önmagunk szeretete lehet a legnehezebb, de a legfontosabb is. Ha rendszeresen durvák és kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben, akkor a gyengédség elsajátítása igencsak nagy erőfeszítést követelhet.

De milyen értékes vállalkozás ez!

Ha nem szeretjük magunkat, újra állandósíthatjuk azt a helyzetet, hogy nem törődünk, elhanyagoljuk vagy bántalmazzuk magunkat, úgy, ahogy esetleg gyerekkorunkban tették velünk számunkra fontos emberek. Nem tetszik, ami akkor történt, mégis folyton azon kapjuk magunkat, hogy azok viselkedését másoljuk, akik rosszul bántak velünk annak idején.

Hagyjunk fel ezzel! Megadhatjuk magunknak azt a szeretetet és tiszteletet, amelyet megérdemlünk. Az örökös kritizálás helyett mondhatjuk azt is magunknak, hogy jól szerepeltünk. Amikor felébredünk, mondhatjuk azt is, hogy megérdemlünk egy jó napot. Megfogadhatjuk, hogy egész nap jól fogunk bánni magunkkal. Rájöhetünk, hogy megérdemeljük a szeretetet. Hogy szerethetünk másokat, és hagyhatjuk, hogy mások szeressenek bennünket.

Akik igazán szeretik magukat, nem válnak pusztítóan én központuvá. Nem bántanak másokat. Változnak és fejlődnek. Megtanulják, hogy másokat is szeressenek. Folyamatosan egészségesebbé válnak, és megtanulják, hogy szeretetük jóra vezet.

Ma szeretni fogom magam. Ha mégis visszaesem a régi „utálom magam” sémába, megkeresem a kivezető utat.

Mint azt írtam is már, kegyetlenül tudom ütni magam olykor. Bántom magam, mert szerintem meg kéne tudnom tenni olyan dolgokat is már, amiket pedig még nem tudok. Érzelmileg nem vagyok még készen rá. És ilyenkor, ahelyett, hogy azt mondanám magamnak, jól van, legalább megpróbáltad, kegyetlenkedek magammal, hogy már megint kudarcot vallottál, már megint nem sikerült. És ilyenkor oda az egész napi jó kedélyem, átcsapok megkeseredett vénasszonyba.
Azért előfordulnak kegyesebb időszakok is nálam, hogy tudok elnézőbb lenni önmagammal szemben. Sőt, időközönként meg is veregetem a saját vállamat, megdicsérem magam.
A lényeg mégis az, hogy már nem folyamatos az önmagam szapulása, elégedetlensége, hanem felváltja az elnézőbb magatartás és a dicséret is.
Hiába a gyógyulás útja nem gyorsvonat, legalábbis ebből a szempontból és számomra semmiképpen.
Tudom jól, azért vagyok olykor kíméletlen saját magammal, mert a szüleim is azok voltak velem és önmagukkal szemben is. Ez ma már számomra inkább ténymegállapítás, már nem okolom őket emiatt, adták, amijük volt. Több évvel ezelőtt, amikor leírtam ezt a mondatot, még tele volt fájdalommal, haraggal, gyűlölettel és bizony jókora önsajnálattal. Akkor éltem végig érzelmileg azt, amit nem kaptam meg és azt is amit kaptam a szüleimtől és számomra bántó, sértő, fájdalommal teli volt. Ma már emlékszem a szép időszakokra is, amikért hálás vagyok nekik.