Május 15.
Kockáztass!
Kockáztass! Használd ki a lehetőséget!
Nem kell folyton túl vakmerő vagy önpusztító kockázatokat vállalnunk, de a kecsegtető kockázatokat megengedhetjük magunknak. Amit nem engedhetünk meg, az a bénultság.
Nem kell szándékosan megbénítani magunkat azért, mert félünk a hibáktól vagy a kudarctól. Természetes, hogy időnként hibázunk, hogy nem sikerült valami. Ez együtt jár azzal, hogy élünk. Nincsen garanciánk. Ha arra várunk, hogy valaki garantálja cselekedeteink pozitív kimenetelét, életünk nagy részében várakozhatunk.
A hibákért nem kell szégyenkeznünk, se saját magunk, se mások előtt, még ha együtt járjuk is velük a gyógyulás útját.
A gyógyulás célja nem az, hogy tökéletesen éljünk. A gyógyulás célja az, hogy valóban éljünk, elsajátítsuk a tanulságokat és haladjunk.
Kockáztass! Ne várj folyton garanciára! Ne figyelj oda, ha valaki azt mondja: „Én előre megmondtam…” Rázd meg magad, ha hibáztál, és indulj el a siker felé!
Istenem, segíts, hogy vállaljam az egészséges kockázatokat. Segíts, megszabadulnom a kudarctól, való félelemtől, és segíts megszabadulnom a sikertől, való félelemtől. Ne féljek attól, hogy teljességgel éljem az életemet, megtapasztalhassam az utazás minden élményét.
Ezt szükséges megtanulnom, kockáztatni és nem őrült módon. Őrült módon kockáztatni az már megy, bénultan csak lenni és nem élni, az is.
Nem tudtam még rátalálni a középútra e téren.
Amikor boncolgatom az életemet, általában visszafelé értem meg és van egy komoly jellembéli fogyatékosságom, túl komolyan veszem az életet, szó szerint, élet - halál kérdést csinálok sok mindenből. Amikor hibázok - a volt kapcsolatommal való szakítás, a volt munkahelyemen való nem tudom megvédeni, ledermedt állapotom - legelőször magamban keresem, meg sem látom azt, hogy a másik ember is hibázott. Ütöm magam azért, amit fejben már tudok és olykor meg is tudom élni, nem vagyok tökéletes. Aztán, amikor már jól ki kínlódtam magam, kitisztult a fejem és képes vagyok beszélni már a dolgaimról, lassan rájövök arra, hogy egy kapcsolatban sosem csak az egyik fél a hunyó és egy munkahelyi felmondásban sem az. Viszont, amíg idáig eljutok, rendesen megszenvedem a megvilágosodást.
Emlékszem, pár hónapja jártam AA gyűlésre és már szégyelltem azt, hogy én vagyok az ügyeletes jelentkező, aki szembenéz a félelmével, kimondja, vállalja. Tettem minden egyes esetben azért, mert megtanultam, a titkolózás visszavezethet a pohárhoz és nálam a legjellemzőbb tulajdonságom volt aktív életemben az, hogy megszállottan titkoltam a félelmeimet. Játszottam az erős nőt, aki minden helyzetet meg tud oldani, akire bármit rá lehet bízni, aki egymaga húzza a családja szekerét... Aztán ezen a gyűlésen ott volt egy külföldön élő, sok-sok éve józanodó társam. Az előttem szólók mindegyike azt mesélte, milyen jól érzi magát, amióta nem kell innia, minden rendben az életében. Amikor én kaptam szót, szégyellve mondtam, hogy mennyire félek, nem tudom mitől, csak félek és nekem erről beszélnem szükséges még akkor is, ha mások ezt már nagyon unják. Ekkor megszólalt a sok éve józan társam - nem szokás a 12 Lépéses Program gyűlésein csak úgy közbeszólni, mindenki kézfenntartással jelzi, ha mondandója van és a gyűlés vezető ad neki szót - erről kell beszélni, ez a lényeg és szeretettel nézett rám. Olyan hálás voltam neki ezekért a szavakért, holott tudtam, éreztem, jó úton járok, mégis szükségem volt a megerősítésre. Még azt tette hozzá, csak lazán, csak lazán... És nekem sokszor eszembe jutottak azóta ezek a szavak, ez a gyűlés, erőt merítek a mai napon is belőle és azt, hogy nem vagyok tökéletes, igyekszem megbocsátani magamnak.
Nem tudtam még rátalálni a középútra e téren.
Amikor boncolgatom az életemet, általában visszafelé értem meg és van egy komoly jellembéli fogyatékosságom, túl komolyan veszem az életet, szó szerint, élet - halál kérdést csinálok sok mindenből. Amikor hibázok - a volt kapcsolatommal való szakítás, a volt munkahelyemen való nem tudom megvédeni, ledermedt állapotom - legelőször magamban keresem, meg sem látom azt, hogy a másik ember is hibázott. Ütöm magam azért, amit fejben már tudok és olykor meg is tudom élni, nem vagyok tökéletes. Aztán, amikor már jól ki kínlódtam magam, kitisztult a fejem és képes vagyok beszélni már a dolgaimról, lassan rájövök arra, hogy egy kapcsolatban sosem csak az egyik fél a hunyó és egy munkahelyi felmondásban sem az. Viszont, amíg idáig eljutok, rendesen megszenvedem a megvilágosodást.
Emlékszem, pár hónapja jártam AA gyűlésre és már szégyelltem azt, hogy én vagyok az ügyeletes jelentkező, aki szembenéz a félelmével, kimondja, vállalja. Tettem minden egyes esetben azért, mert megtanultam, a titkolózás visszavezethet a pohárhoz és nálam a legjellemzőbb tulajdonságom volt aktív életemben az, hogy megszállottan titkoltam a félelmeimet. Játszottam az erős nőt, aki minden helyzetet meg tud oldani, akire bármit rá lehet bízni, aki egymaga húzza a családja szekerét... Aztán ezen a gyűlésen ott volt egy külföldön élő, sok-sok éve józanodó társam. Az előttem szólók mindegyike azt mesélte, milyen jól érzi magát, amióta nem kell innia, minden rendben az életében. Amikor én kaptam szót, szégyellve mondtam, hogy mennyire félek, nem tudom mitől, csak félek és nekem erről beszélnem szükséges még akkor is, ha mások ezt már nagyon unják. Ekkor megszólalt a sok éve józan társam - nem szokás a 12 Lépéses Program gyűlésein csak úgy közbeszólni, mindenki kézfenntartással jelzi, ha mondandója van és a gyűlés vezető ad neki szót - erről kell beszélni, ez a lényeg és szeretettel nézett rám. Olyan hálás voltam neki ezekért a szavakért, holott tudtam, éreztem, jó úton járok, mégis szükségem volt a megerősítésre. Még azt tette hozzá, csak lazán, csak lazán... És nekem sokszor eszembe jutottak azóta ezek a szavak, ez a gyűlés, erőt merítek a mai napon is belőle és azt, hogy nem vagyok tökéletes, igyekszem megbocsátani magamnak.
Megjegyzés küldése