A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. március 3., szerda.


Március 3.
Önmagunk elfogadása

Egyik nap autóvezetés közben egy nő felfigyelt az előtte haladó kocsi rendszámtáblájára. „LÉGY AZ, AKI VAGY!” – ez állt rajta a számok és betűk alatt. De hogyan? – tűnődött. – Hiszen azt se tudom, ki vagyok!

Lehet, hogy alkalomadtán zavar, ha mások arra bátorítanak, hogy legyünk hűek magunkhoz. Hogyan is tudhatnánk, kik vagyunk, vagy hogy lehetnénk hűek magunkhoz, ha hosszú éveken át csakis mások igényei foglalkoztattak?

Van saját énünk. Napról napra többet tudunk meg róla. Lassan azt is megtanuljuk, hogy megérdemli a szeretetet.

Megtanuljuk elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek ebben a pillanatban vagyunk – elfogadni érzéseinket, gondolatainkat, fogyatékosságainkat, szükségleteinket, vágyainkat. Akkor is elfogadjuk őket, ha zavarosak kicsit.

Hogy azok lehessünk, akik vagyunk, el kell fogadni életünk eddigi történetét is, mégpedig pontosan olyannak, amilyen.

Igazán hűnek lenni magunkhoz annyit tesz, hogy jogunk van a véleményünkhöz és minden hiedelmünkhöz, még ha a jövőben megváltozhatnak is. Elfogadjuk fizikai lényünket éppúgy, mint mentális, emocionális és spirituális énünket. Ha igazán hűek akarunk lenni magunkhoz, az elfogadásnál egy lépéssel tovább is mehetünk. Értékesnek tarthatjuk magunkat és múltunkat.

Ha igazán azok vagyunk, akik vagyunk, ha szeretjük és elfogadjuk magunkat, ez nem jelent korlátokat. Magunkat elfogadva és szeretve leszünk képesek változni és fejlődni.

Ma az leszek, aki vagyok. Ha még nem is tudom biztosan, ki vagyok, tudatosítom magamban, hogy jogom van erre az izgalmas felfedezésre.

Így igaz! A Programba kerülésem előtt, azt sem tudtam ki vagyok. A megélt érzéseim nevén nevezésével kerülök egyre közelebb saját magamhoz és a saját magamnak feltett kérdésekkel, például: Mit szeretek? Mit nem szeretek? Ez most jó nekem? Ezt most miért csinálom? Van ehhez kedvem?... stb.
Ezek az egyszerű kérdések segítettek abban, hogy el tudjak indulni a hozzám vezető úton.
Szó szerint, szóba álltam magammal, beszélgető viszonyba lettünk, ami előtte nem fordult elő, hiszen más emberekkel veszekedtem folyton a fejemben.
Az, hogy teljesen elfogadom saját magamat és a múltamat, jelenemet, időszakos nálam.
Tudom azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen érték vagyok, azt, hogy ezen a földön egyedülálló vagyok, akár csak a többi ember, mégsem érzem folyamatosan. Hosszú az út a fejemtől a szívemig. Ez abból ered, hogy ember vagyok, nem tökéletes, a lényeg mégis az, éreztem már magamat elégedettnek, sikerült napokra, hetekre, hónapokra elfogadnom a múltamat, aztán történik valami és újból emlékeztet rá és megint átértékelem, újabb emlékek jutnak eszembe, amiket elfogadok érzelmileg, aztán elengedek. Mint egy spirál, megyek egyre lejjebb az önmegismerés útján, a fejlődésemben.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |