Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Március 10.

Családban élni

„Negyvenhat éves voltam, amikor végre bevallottam magamnak és valaki másnak, hogy a nagyanyámnak mindig sikerült elérnie, hogy bűnösnek higgyem magam, és úgy érezzem, mások uralkodnak rajtam.”

(Név nélkül)

Nagyon szerethetjük és kímélhetjük családunkat. Családunk tagjai is szerethetnek, és kímélhetnek bennünket, de némelyik újra meg újra függő helyzetbe hozhat, sőt olykor a szégyen, a düh, a bűntudat vagy a tehetetlenség szakadékába taszíthat.

Némelyik családtagtól nagyon nehéz érzelmileg elszakadni. Nehezen különíthetők el az ő problémáik a mieinktől. Nehéz feladat a saját akaratuk érvényesítése.

Nehéz, de nem lehetetlen.

Az első lépés a felismerés, és az elfogadás. Hogy felismerjük: ez a helyzet. Hogy bűntudat nélkül vegyük tudomásul a saját érzelmeinket, gondolatainak. Felesleges a családtagjainkat hibáztatni. Ugyanilyen felesleges magunkat vádolni vagy szégyellni. Célunk annak elfogadása, hogy szabadon megválaszthatjuk, mire van szükségünk azért, hogy ebben a bizonyos kapcsolatban is megőrizhessük önmagunkat. Megszabadulhatunk a múlt sémáitól. Meggyógyulhatunk. Célunk a továbblépés.

Felsőbb Erőm, kérlek, add, hogy ma türelmes legyek magamhoz, miközben azt tanulgatom, hogyan viselkedjek gyógyulásomat elősegítendő saját családom tagjaival szemben. Segíts felismernem és elfogadnom, mit kell tennem ezért.

Mint azt már említettem egy előző meditáció során, amikor elkezdtem a 12 Lépéses Programot, saját magam helyett másokat ültettem a fejembe. Az anyósomat és a sógornőmet, és a trónon, koronával a fején apu ült. A Program előtti életemben és még jóval utána is, apu szeretetét akartam, az elismerését, a megbecsülését. Emlékszem, már jó pár éve voltam a 12 Lépéses Csoportok tagja, volt már jogosítványom és apu vigyázott a gyerekeimre, nekem egy előadásra kellett mennem. Tél volt és esett a hó, ami meg is maradt, csúszóssá váltak az utak. Este lett vége az előadásnak, rábíztam a nagyobbik gyerekemre a kisebbet, míg hazavittem aput. Végig kapaszkodott az úton, éreztem, nagyon fél, nem bízik bennem. Egy másik eset, apósom temetésére vittem a mi autónkkal aput és anyósomat. Apám, nem hazudtolta meg magát, megint a megszégyenítéshez folyamodott, anyósom előtt letette a vezetési technikámat, mondván, úgy megyek, mint egy őrült. Amikor kettesben maradtunk anyósommal - mert addigra már nem fogadtam el fenntartások nélkül az apám megjegyzéseit - megkérdeztem, tényleg rosszul vezetek, félt az autóban. Ő megnyugtatott, dehogy kislányom, nagyon jól vezetsz, nincsen azzal semmi baj. Hálás voltam a Programnak, hogy legalább idáig eljutottam. Ma már tudom, azért nem feleltem meg apámnak, mert Ő sem felelt meg saját magának, mégis fáj, nem múlt el teljesen. Lehet, hogy talán sosem fog elmúlni az a fájdalom, hogy a szüleim nem tudtak szeretni.
A Kedves Orvos Ismerősöm egyszer azt kérdezte tőlem, hogyan fogom megvédeni magamat az apámmal szemben. Ez időtájt még csak pár 12 Lépéses gyűlésen vettem részt. Azt feleltem, némi gondolkodás után - addigra megtanultam, szabad nekem időt adnom egy-egy válaszra, szabad gondolkodnom előre, szabad fontlóra vennem - azt feleltem, egy falat húzok fel kettőnk közé.
 Teltek az évek, a fal maradt, egyetlen egy téglát sem bontottam le belőle. Eljött az az idő, amikor ezzel megpróbálkoztam, úgy éreztem, vagyok már olyan erős, ha apu belém is rúg, már tudom miért teszi és elkezdtem lebontani, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Azonnal megérezte és kezdődött minden előröl, én meg pillanatok alatt visszafalaztam magam. Ez a haláláig többször megismétlődött és nekem rá kellett jönnöm arra, hogy csakis úgy védhetem meg magam az apám betegségétől, ha a fal kettőnk között marad.