Napi meditáció - BOCSÁNATKÉRÉS - Szeptember 19. - (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

Néha úgy viselkedünk, hogy utóbb a legkevésbé sem vagyunk megelégedve magunkkal. Ez emberi dolog. Erre találták ki azt a kifejezést: „Bocsánatot kérek!” Gyógyító szavak, és áthidalják a szakadékot. De nem kell bocsánatot kérnünk, ha nem követünk el semmi rosszat. A szégyen arra késztethet, hogy mindenért bocsánatot kérjünk, amit csak teszünk – még azért is, hogy élünk és azok vagyunk, akik vagyunk.

Nem kell bocsánatot kérnünk azért, mert vigyázunk magunkra, foglalkozunk az érzéseinkkel, kijelöljük határainkat, egészségesek vagyunk és örülünk az életnek.

Soha nem kell változtatnunk az útirányunkon, ha az a legjobb érdekeinket szolgálja, ám néha általános jellegű bocsánatkéréssel elismerjük a másik érzéseit, és ez hasznos lehet, ha egy bizonyos körülményből vagy kapcsolatból fakadó problémák nem világosak. Mondhatunk ilyesmit: „Sajnálom ezt a cirkuszt. Sajnálom, ha téged bántott, amit meg kellett tennem magamért. Hidd el, nem akartalak bántani!”

Ha egyszer bocsánatot kértünk, ezt nem kell újra megismételnünk. Ha valaki ugyanezért többszöri bocsánatkérést akar kicsikarni, ez az ő problémája, és nem muszáj bekapnunk a horgot.

Megtanulhatjuk komolyan venni a bocsánatkérést, hogyha nincs okunk rá, ne osztogassuk fűnek-fának. Ha ismerjük magunkat, tudni fogjuk, mikor van itt az ideje és mikor nincs.

Ma megpróbálom tisztán látni, mikor kell bocsánatot kérnem. A magam tetteiért felelősséget vállalok, de másokéért nem. Istenem, segíts felismernem, miért kell bocsánatot kérnem, s miért nem.

Hú, én nagyon szeretek bocsánatot kérni! Isten bizony, nem vagyok bolond, ugyanis a bocsánatkérés megtanított és tanít is a mai napon engem az alázatra, arra, hogy emberből vagyok és mint olyan, nem tökéletes. Persze nem lendültem át a ló túlsó oldalára, hogy úton útfélen bocsánatot kérjek emberektől... csakis akkor teszem, amikor én érzem azt, hogy igen, most a szavaimmal, tetteimmel vagy a hanghordozásommal megbántottam valakit.
Ahogy visszatekintek az elmúlt évekre, legelőször egy kedves szponzoráltam jutott az eszembe. Voltunk egy rendezvényen - nekem a munkámból adódóan kellett rajta részt vennem - és megkértem valamire, amit ő nem tett meg, ezzel beosztva az én időmet és energiámat, holott a kérésemmel neki tettem szívességet, ambivalens módon... Nagyon mérges lettem, szaladgáltam utána és amikor végre rátaláltam, jól megmondogattam a magamét. Aztán egy idő múlva rájöttem, nem azzal volt a baj, amit mondtam, hanem azzal, ahogy mondtam. Bántott a dolog és amikor kiszálltunk az autóból, bocsánatot is kértem tőle...
Észrevettem, hogy legtöbbször nem is a kimondott szavaimért szükséges bocsánatot kérnem, hanem azét a hangért, amit megengedek magamnak olyankor, amikor elszakad nálam a cérna. Nem így legutóbb. A gyerekeim apjának kellett volna azt mondanom, amit a fiam fejére zúdítottam telefonon keresztül egy bizonyos dologgal kapcsolatban. Alig vártam, hogy hazaérjenek, már az ajtóban, ahogy megláttam a fiamat, bocsánatot kértem tőle és elmondtam, pillanatnyi elmezavarra hivatkozva, hogy kissé felcseréltem az egyéneket, amit mondtam, nem neki szántam. Nincs is belőle gond. 

És még valami, a bocsánat kéréssel tartásom lesz magam és mások előtt. Magam előtt azért, mert hajlok és nem török, mások előtt pedig azért, mert tisztelem az érzéseiket, megkövetem őket, amikor bántó és sértő voltam. 

Ugyanis a gyengeségem az erősségem!