Egy mártírt senki sem szeret.
Milyen érzés mártírok közelében lenni? Bűntudat és harag fog el, csupa negatív gondolat és érzés, úgy érezzük, csapdába estünk, és minél előbb ki akarunk belőle szabadulni.
Sokunk kifejlesztette magában azt a hitet, hogy akkor kapjuk meg azt, amit akarunk, ha folyton mindentől megfosztjuk magunkat, nem törődünk az érdekeinkkel, feláldozzuk magunkat, és feleslegesen szenvedünk.
Az a dolgunk, hogy észrevegyük képességeinket, az erősségeinket, és hogy ezeket fejlesztve, segítségükkel cselekedve gondoskodjunk magunkról.
Az a dolgunk, hogy észrevegyük, ha megfosztjuk magunkat valamitől, és kárpótoljuk érte magunkat. A folyamat bennünk kezdődik el azzal, hogy felismerjük, mi az, amit megérdemlünk, és nem fosztjuk meg tőle magunkat.
Az élet kemény, de nem kell még nehezebbé tennünk azzal, hogy elhanyagoljuk magunkat. A szenvedés nem dicsőség, csupán szenvedés. Fájdalmunk nem akkor szűnik meg, ha megjelenik életünkben a megmentő, hanem akkor, ha felelősséget vállalunk magunkért, és megszüntetjük a fájdalmunkat.
Ma én leszek saját megmentőm. Nem várok másra, hogy helyettem szüntesse meg gondjaimat és oldja meg problémáimat.
Amíg a mártír és az áldozat szerepemet éltem észre sem vettem, hogy ez a többi ember számára mennyire terhes lehet.
A gyógyulásom alatt tapasztalhattam meg, amikor már jobban lettem és tettem a dolgomat, hogy mennyire idegesítenek azok az emberek, akik részvétet akarnak kicsikarni belőlem, folyton másokra való mutogatással. Rádöbbentem, én is ilyen voltam.
Azon gondolkozom, hogy valaha megfosztottam e magam olyasmiktől, amikre nagyon vágytam. Igen, amikor a gyerekeim kicsik voltak és még nem ismertem a 12 Lépéses Programot.
Egy példa:
Vettünk banánt, narancsot és nem engedtem azt, hogy mi együnk belőle (ex és én), csakis a gyerekek kaphattak. Pedig nagyon szeretem mindkettőt és a nyálam csorgott utánuk, mégis megvontam magamtól. Anyám is ezt tette, így tanultam...
Aztán a 12 Lépéses Program hatására felismertem azt, hogy négy tagú a családunk, tehát elosztjuk, hogy mindenki ehessen belőle. Később már természetes lett az, bármit vásároltunk (ennivalóra gondolok most elsődlegesen), vagy bármit sütök, azokból mindenkinek egyenlő részben jusson.
Nem működött ez ennyire gördülékenyen az én szempontomból, ugyanis időnként elővett a torkosságom és ilyenkor képes voltam éjszaka megdézsmálni a karácsonyra vásárolt szaloncukor egy részét. Alig vártam, hogy a gyerekeim elaludjanak, aztán amikor ez megtörtént, kiosontam a konyhába és a lehető legcsendesebben kicsomagoltam a szaloncukrokat, egyiket a másik után és jól belakmároztam. Bűntudatom volt és szégyelltem magam, aztán gyűlésen megosztottam. Mint kiderült, nem voltam egyedül ezzel, egyik Társnőm nevetve vallotta be, hogy ő meg az unokája elől ette meg.
A lényeg, amit már olyan sok esetben megemlítettem több meditáció kapcsán, a felismerés és beismerés. Önmagam legőszintébb felvállalása. És amikor ez működik nagy baj nem lehet.
A gyógyulásom alatt tapasztalhattam meg, amikor már jobban lettem és tettem a dolgomat, hogy mennyire idegesítenek azok az emberek, akik részvétet akarnak kicsikarni belőlem, folyton másokra való mutogatással. Rádöbbentem, én is ilyen voltam.
Azon gondolkozom, hogy valaha megfosztottam e magam olyasmiktől, amikre nagyon vágytam. Igen, amikor a gyerekeim kicsik voltak és még nem ismertem a 12 Lépéses Programot.
Egy példa:
Vettünk banánt, narancsot és nem engedtem azt, hogy mi együnk belőle (ex és én), csakis a gyerekek kaphattak. Pedig nagyon szeretem mindkettőt és a nyálam csorgott utánuk, mégis megvontam magamtól. Anyám is ezt tette, így tanultam...
Aztán a 12 Lépéses Program hatására felismertem azt, hogy négy tagú a családunk, tehát elosztjuk, hogy mindenki ehessen belőle. Később már természetes lett az, bármit vásároltunk (ennivalóra gondolok most elsődlegesen), vagy bármit sütök, azokból mindenkinek egyenlő részben jusson.
Nem működött ez ennyire gördülékenyen az én szempontomból, ugyanis időnként elővett a torkosságom és ilyenkor képes voltam éjszaka megdézsmálni a karácsonyra vásárolt szaloncukor egy részét. Alig vártam, hogy a gyerekeim elaludjanak, aztán amikor ez megtörtént, kiosontam a konyhába és a lehető legcsendesebben kicsomagoltam a szaloncukrokat, egyiket a másik után és jól belakmároztam. Bűntudatom volt és szégyelltem magam, aztán gyűlésen megosztottam. Mint kiderült, nem voltam egyedül ezzel, egyik Társnőm nevetve vallotta be, hogy ő meg az unokája elől ette meg.
A lényeg, amit már olyan sok esetben megemlítettem több meditáció kapcsán, a felismerés és beismerés. Önmagam legőszintébb felvállalása. És amikor ez működik nagy baj nem lehet.
Megjegyzés küldése