Teret kell adnunk másoknak és magunknak is ahhoz, hogy tudatosítsuk érzéseinket, és feldolgozhassuk őket.
Emberek vagyunk, nem robotok. Lényünk fontos része érzelmi központunkhoz kötődik. Vannak bennünk súlyos, néha felkavaró, néha robbanást előidéző érzések, melyeket fel kell dolgoznunk.
Ha szembenézünk velük, és feldolgozzuk őket, ezzel mi is, mások is fejlődünk. Akár szerelemről, akár barátságról, családi vagy üzleti kapcsolatról van szó, szükség van térre ahhoz, hogy átérezhessük és feldolgozhassuk a belőlük származó érzéseket. Van, aki úgy hívja ezt: „átélem a folyamatot.”
Ésszerűtlen azt hinni, hogy ehhez nem kell idő és tér. Ha nem adjuk meg, eleve kudarcra ítéljük magunkat és kapcsolatainkat.
Érzéseink feldolgozásához időre és térre van szükség, továbbá engedélyre, hogy akkor is foglalkozhassunk velük, ha ez néha furcsa, kényelmetlen vagy zavaros folyamatokon át vezet.
Ilyen az élet. Ilyen a növekedés. És rendjén van így.
Adhatunk teret érzéseinknek. Adhatunk időt, engedélyt másoknak, hogy feldolgozzák érzéseiket. Nem muszáj olyan rövid pórázra fognunk se magunkat, se másokat. És érzéseink feldolgozása közben nem kell felesleges energiát pazarolnunk arra, hogy külön-külön reagáljunk a magunk vagy mások minden egyes érzésére. Nem kell minden olyan komolyan vennünk.
Hagyd átáramolni rajtad érzéseidet, és ne félj attól, hová visz az áramlat.
Betarthatok bizonyos ésszerű viselkedési határokat, mégis hagyhatok elég teret egy sereg érzésnek.
Most átélem a saját folyamatomat, ehhez segítségül a 12 Lépést hívom, Istent és az írást.
Elmondom mi történt az éjszaka.
Tegnap töltötte be a "kis" lányom a 26-ik születésnapját. Illően felköszöntöttük és pár nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy a hét végén, vasárnap ünnepeljük meg az öccsével együtt - ugyanis egy hét híján, pontosan négy év van közöttük - akkor kapják meg az ajándékot és a tortájukat is.
Eltelt a nap, a fiam a táncosokkal (kubai salsázik) bulizott, táncoltak, főztek... jól érezték magukat.
Én a szokásos tevékenységeim elvégzése után filmet kezdtem nézni, mikor éjszaka negyed kettőkor a lányom két sms-t is küldött. Tudtam, valami komoly baj lehet, azonnal felhívtam telefonon. Elmesélte, hogy az utcára menekült a barátja bántalmazásai elől és kérte, had jöjjön haza. ( pár hónapja együtt éltek már) Nagyon sírt. Azonnal hívtam neki egy taxit oda, ahol éppen tartózkodott és alig vártam, hogy láthassam. Mikor hazaért sokat mesélt, hol sírva, hol nevetve kínlódva és eldöntötte, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. A barátja iszik, kiszámíthatatlan, elege lett az egészből.
És én mit éreztem?
Megnyugodtam. Teljesen nyugodtan tudtam fogadni a történteket és biztosan éreztem, a lányom most már biztonságban van... itthon.
Már volt egy hasonló kapcsolata, amit ugyan csak a bántalmazás miatt szakított meg, akkor is éjszaka telefonált haza az utcáról, úgyhogy bátran állíthatom, kissé megedződtem.
Sajnálatos, hogy ilyen embereket választ maga mellé, hogy a társfüggéséből eredően egyre lejjebb csúszik. Mindent tud, mindent, amit én tudok elmondtam neki többször is és csak abban reménykedhetek, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már el is hiszi.
Mint már többször írtam, senkit sem lehet megmenteni saját magától, ez vonatkozik a lányomra is. Bármennyire szerettem volna az évek során, nem sikerült, beletörődtem és inkább csendes szemlélője voltam a dolgainak. Számomra az lett a fontos, hogy a lányom érezze és tudja, bármikor, bármilyen körülmények között haza jöhet, bízhat bennem, mindig segíteni fogom, ha kéri.
Észrevettem, hogy elfojtom az érzéseimet - talán - mert nem úgy gondolkozom, mint régen, nem hajszolom bele magam még jobban a fájdalomba, olyan gondolatokkal, amik segítségével emlékezem arra, milyen volt pici korában a lányom, milyen reményekkel indítottam az útjára és most hol tart... (csak sikerült, most sírdogálok)
Igyekszem arra koncentrálni, ami van és hálás lenni azért, hogy nem történt nagyobb baja. Éjszaka a beszélgetés alkalmával elmondta a terveit, kért kis időt, hogy összeszedhesse magát és akkor elkezd munkát keresni. (jelenleg munkanélküli, a volt barátjával a nagybátyja vállalkozásába segítettek bele, ebből volt némi pénzük)
És még valamit elmondott, kitapintott egy csomót a mellében. Ekkor kifutotta fejemből a vér, nagyon megijedtem. Két hónapja vette észre és nem ment vele orvoshoz. Nem fáj neki, nem lett nagyobb, sem kisebb, csak ott van. A jövő héten ezt is lerendezi és én közben imádkozom, hogy ne legyen nagyobb baja. Igyekszem nem gondolni rá, mindig az előttem lévő feladatra koncentrálok és nem ijesztgetem magam azzal "mi lesz ha...". Nincsen felette hatalmam.
Megbékélt és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy Isten a mai napon nem ró rám nagyobb terhet, mint amekkorát elbírok.
Elmondom mi történt az éjszaka.
Tegnap töltötte be a "kis" lányom a 26-ik születésnapját. Illően felköszöntöttük és pár nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy a hét végén, vasárnap ünnepeljük meg az öccsével együtt - ugyanis egy hét híján, pontosan négy év van közöttük - akkor kapják meg az ajándékot és a tortájukat is.
Eltelt a nap, a fiam a táncosokkal (kubai salsázik) bulizott, táncoltak, főztek... jól érezték magukat.
Én a szokásos tevékenységeim elvégzése után filmet kezdtem nézni, mikor éjszaka negyed kettőkor a lányom két sms-t is küldött. Tudtam, valami komoly baj lehet, azonnal felhívtam telefonon. Elmesélte, hogy az utcára menekült a barátja bántalmazásai elől és kérte, had jöjjön haza. ( pár hónapja együtt éltek már) Nagyon sírt. Azonnal hívtam neki egy taxit oda, ahol éppen tartózkodott és alig vártam, hogy láthassam. Mikor hazaért sokat mesélt, hol sírva, hol nevetve kínlódva és eldöntötte, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. A barátja iszik, kiszámíthatatlan, elege lett az egészből.
És én mit éreztem?
Megnyugodtam. Teljesen nyugodtan tudtam fogadni a történteket és biztosan éreztem, a lányom most már biztonságban van... itthon.
Már volt egy hasonló kapcsolata, amit ugyan csak a bántalmazás miatt szakított meg, akkor is éjszaka telefonált haza az utcáról, úgyhogy bátran állíthatom, kissé megedződtem.
Sajnálatos, hogy ilyen embereket választ maga mellé, hogy a társfüggéséből eredően egyre lejjebb csúszik. Mindent tud, mindent, amit én tudok elmondtam neki többször is és csak abban reménykedhetek, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már el is hiszi.
Mint már többször írtam, senkit sem lehet megmenteni saját magától, ez vonatkozik a lányomra is. Bármennyire szerettem volna az évek során, nem sikerült, beletörődtem és inkább csendes szemlélője voltam a dolgainak. Számomra az lett a fontos, hogy a lányom érezze és tudja, bármikor, bármilyen körülmények között haza jöhet, bízhat bennem, mindig segíteni fogom, ha kéri.
Észrevettem, hogy elfojtom az érzéseimet - talán - mert nem úgy gondolkozom, mint régen, nem hajszolom bele magam még jobban a fájdalomba, olyan gondolatokkal, amik segítségével emlékezem arra, milyen volt pici korában a lányom, milyen reményekkel indítottam az útjára és most hol tart... (csak sikerült, most sírdogálok)
Igyekszem arra koncentrálni, ami van és hálás lenni azért, hogy nem történt nagyobb baja. Éjszaka a beszélgetés alkalmával elmondta a terveit, kért kis időt, hogy összeszedhesse magát és akkor elkezd munkát keresni. (jelenleg munkanélküli, a volt barátjával a nagybátyja vállalkozásába segítettek bele, ebből volt némi pénzük)
És még valamit elmondott, kitapintott egy csomót a mellében. Ekkor kifutotta fejemből a vér, nagyon megijedtem. Két hónapja vette észre és nem ment vele orvoshoz. Nem fáj neki, nem lett nagyobb, sem kisebb, csak ott van. A jövő héten ezt is lerendezi és én közben imádkozom, hogy ne legyen nagyobb baja. Igyekszem nem gondolni rá, mindig az előttem lévő feladatra koncentrálok és nem ijesztgetem magam azzal "mi lesz ha...". Nincsen felette hatalmam.
Megbékélt és nyugodt vagyok, mert tudom, hogy Isten a mai napon nem ró rám nagyobb terhet, mint amekkorát elbírok.
Megjegyzés küldése