A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. június 18., péntek.


Június 18.
Sebezhetőség.

Gyógyulásunk része, hogy megtanuljuk megosztani magunkat másokkal. Megtanuljuk beismerni, ha hibázunk és mások elé tárni tökéletlenségünket – nem azért, hogy mások sajnáljanak, vagy mentsenek meg, hanem azért, hogy mi szerethessük és elfogadhassuk magunkat. Ez a megosztás gyógyulásunk és változásunk katalizátora.
Sokan félünk attól, hogy megosszuk másokkal tökéletlenségünket, mert ettől sebezhetővé válunk. Régebben kipróbáltuk már ezt az állapotot, és mások megpróbáltak maguk alá gyűrni, manipulálni, kihasználni, vagy elérték, hogy szégyelljük magunkat.
Sebezhetőségünk így fájdalmat okozott nekünk. Lehet, hogy olyanokkal osztottuk meg dolgainkat, akik nem tartották sokra bizalmunkat. Vagy nem a megfelelő időben és nem a megfelelő emberekkel tettük, s ezzel elijesztettük őket. Hibáinkból sokat tanulunk, és hibáink ellenére most is jó, ha megengedjük magunknak, hogy őszinték és sebezhetők legyünk. Megtanulhatjuk kiválasztani azokat az embereket, akikkel bízvást megoszthatjuk gondjainkat. Megtanulhatjuk azt is, hogyan tegyük azt anélkül, hogy őket megsebeznénk vele.
Istenem, segíts ma megtanulnom, hogyan lehetek a megfelelő módon sebezhető. Nem fogom hagyni, hogy mások kihasználjanak vagy megszégyenítsenek a sebezhetőségem miatt, és én sem élek vissza vele.

Gyerekként és még fiatal lányként is próbálkoztam itthon azzal, hogy megosszam a fájdalmamat. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez senkit sem érdekelt rajtam kívül. Mint azt már több meditációnál megemlítettem, amikor sírtam, apu azzal a kijelentéssel szégyenített meg, hogy "már megint bőgsz", "neked mindig bőgnöd kell"... stb. Ma már tudom, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a családban élő nők fájdalmával (anyáméval sem) és az ivása miatti bűntudata azt súgta neki, hogy biztos ő a szomorúságunk okozója. (ez természetesen nem volt mindig így, legalábbis az én részemről, anyám nevében nem beszélhetek) A saját megéléseimből tudom, amikor ittam, én sem tudtam mit kezdeni a lányom elkeseredésével, ideges lettem tőle, türelmetlen és szorongtam és mihamarabb azt akartam, nyugodjon meg, hogy ne érezzem a számomra kellemetlen érzéseket, amit az ivászatom okozott, őrajta keresztül.
Csakis a 12 Lépéses gyűléseken kezdtem el a lehető legőszintébben beszélni a fájdalmaimról, biztonságos környezetben és olyan emberek között, akik tudták miről beszélek, akiknek adott élethelyzettel kapcsolatban hasonló érzéseik voltak. Ők nem kicsinyítették a fájdalmamat, megértően végig hallgattak és a legfontosabb, nem mondták meg, mit és hogyan csináljak a jövőben, hogy a hibáim következményeként ne érjen szomorúság. Hagyták, hogy a saját tempómban fejlődjek a gyógyulás útját járva. Ez volt az elsődleges, amiért szerettem a gyűléseket és az azt követő beszélgetéseket is. Végre volt egy hely az életemben, ahol saját magamat vállalva nem osztottak ki, nem mondták meg a frankót, egyszerűen "CSAK" meghallgattak és együtt éreztek velem. Én is így tettem a Társaimmal.
Amikor még kicsi voltam az AA-ban - így hívjuk a fiatal józanodókat - nem is volt semmi baj. Aztán, ahogy egyre több barátom, szponzoráltam lett a közösségben, úgy tíz éves józanodón értek legelőször a fájdalmak, csalódások, bizonyos általam szeretett Társaimmal kapcsolatban. Megtanultam, vannak nálam betegebb emberek a 12 Lépéses Programban és felismertem, voltak jelek, amik figyelmeztettek arra, hogy óvatos legyek, vigyázzak, mégsem hittem nekik, figyelmen kívül hagytam őket. Amikor bekövetkezett a csalódás a fájdalommal együtt, ahogy visszafelé elemeztem a kapcsolatomat bizonyos Társammal/Társaimmal, fedeztem fel, hogy igen, ennél a szituációnál is kaptam figyelmeztetést és annál is. Úgyhogy senkit sem okolhatok a szomorúságomért csakis saját magamat. Magamat sem okoltam, egyszerű ténymegállapítás volt és igyekszem a jövőben komolyan venni a figyelmeztető jeleket.
Azóta kevés emberrel tartom a kapcsolatot, megtapasztaltam, olykor lehet a kevesebb a több. 

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |