Április 22.
Küzdelem a stresszel.
Életünkben elkerülhetetlenek a stresszek, függetlenül attól, mióta járjuk a gyógyulás útját.
A stressz néha rajtunk kívül vagy körülöttünk van. Kiegyensúlyozottaknak hisszük magunkat, ám körülményeink tele vannak stresszel. Néha bennünk van a stressz – úgy érezzük, kibillentünk az egyensúlyból.
Ha pedig a külső és belső stresszt egyszerre éljük át, életünk legnehezebb időszakához érkeztünk.
Ilyenkor nyugodtan hagyatkozzunk a bennünket támogató rendszerre. Barátaink és csoportunk segíthetnek, hogy stresszes körülményeink ellenére kiegyensúlyozottabbnak és békésebbnek érezzük magunkat. Az is segíthet, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a mostani események egy jóra vezető terv átmeneti részei csupán, és hamarosan túl leszünk rajtuk. És nem pusztulunk bele. Nem morzsolódunk össze, és nem tűnünk el.
Segít, ha visszatérünk az alapokhoz – az eltávolodásra összpontosítunk, kezeljük érzéseinket, és úgy élünk, hogy csak az éppen aznapi ügyünkkel foglalkozunk.
A stresszel teli időszakokban legfontosabb dolgunk, hogy vigyázzunk magunkra. Így sokkal jobban meg tudunk birkózni a legszokatlanabb körülményekkel is, és mások számára elérhetőbbek vagyunk. Rendszeresen feltehetjük magunknak a kérdést: mit kell tennünk, hogy vigyázzunk magunkra? Mi segítheti elő, hogy jobban érezhessük magunkat? A stresszes időszakokban olykor nem könnyű vigyázni magunkra. Kényelmesebbnek tűnhet elhanyagolni magunkat. De az önmagunkkal való törődés mindig beválik.
Ma nem felejtem el, hogy nincs olyan helyzet, amely ne válhatna hasznomra, ha tudok vigyázni magamra.
Régebben is és mostanában is akkor szoktam stresszelni, amikor komoly változás van az életemben. Most gondolkodtam el azon, van NEM komoly változás egyáltalán egy társfüggőnek?
Valószínűleg az olykor a béka feneke alá süllyedt önbecsülésemnek köszönhetem a stresszekkel teli időszakot, ilyenkor ugyanis úgy hiszem, az adott feladattal megbirkózni nem fogok tudni. Első körben így néz ki, DE! csakis addig, amíg neki nem állok. Ha már benne vagyok a ténykedésben, a stressz elmúlik a félelemmel együtt és csakis a megoldandó feladatra összpontosítok. És amikor a végére értem, sokszor el sem hittem, hogy MEG TUDTAM CSINÁLNI.
Amikor a külső és a belső stresszt együtt éltem át, nagyon kétségbe estem, míg egy társam mondatát meg nem hallottam: "Nem fogsz belehalni." Tényleg, mondtam magamnak, miért csinálok én ebből is élet-halál kérdést? Miért veszem annyira komolyan az életet? A saját érzéseimtől féltem és még félek is olykor. Ez a felfedezés mérföldkő volt az életemben. A saját érzéseimtől félek... ismételgettem. Először nem értettem miért félek tőlük, aztán rájöttem, hogy olyan családban nőttem fel, ahol az érzések felvállalása, megmutatása, bűnnek számított, így nagyon hamar megtanultam rájuk ülni, egyszerűen nem venni tudomást róluk, elnyomni magamban őket.
A 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően, már olykor teljességgel sikerül vállalnom akkor és ott az érzéseimet, a kimondott szavakkal együtt.
Évekkel ezelőtt festettük a lakást, és hát felfúrtunk a falra három képet a fiam szobájában. Csengettek, feljött egy szomszédasszony a földszintről - mi a harmadik emeleten lakunk - és közölte velem, hogy miért fúrunk és hogy már megint mi és hogy milyen sokat fúrunk... én meg kiálltam magamért (úgyis már évek óta a bögyömben volt a nő, mindenki életébe szeret belelátni, faggatózik, pletykál, úgy viselkedik, mintha ő lenne a ház egyedüli úrnője...), megkérdeztem tőle, az nem zavarta, amikor alattunk és az első emeleten is hónapokig lakást felújítottak, pont hozzánk csönget be, mi csak három lyukat fúrtunk. Aztán még valamit mondott, amire nem emlékszem, csak arra, hogy azt válaszoltam, TŰNÉS innen. Halkan mondtam, mégis határozottan. Hát eloldalgott. Néztem utána a lépcsőházban, figyeltem az arcát és megállapítottam, életemben, a saját arcommal együtt, nem sok ennyire kifejező képet láttam a mártírságról.
Aztán megijedtem, nem megszokott tőlem az ilyen reakció, felhívtam telefonon egyik társamat. Elmondtam neki a történteket, majd este még egy nagyon jó ismerősömnek is. Megnyugtattak, ezekkel a mindenlébenkanál emberekkel nem lehet másképpen bánni csak így. És megint jelentkezett a bűntudat, ami ismételten igazolta nekem azt, a gyógyulás útján járok.
Valószínűleg az olykor a béka feneke alá süllyedt önbecsülésemnek köszönhetem a stresszekkel teli időszakot, ilyenkor ugyanis úgy hiszem, az adott feladattal megbirkózni nem fogok tudni. Első körben így néz ki, DE! csakis addig, amíg neki nem állok. Ha már benne vagyok a ténykedésben, a stressz elmúlik a félelemmel együtt és csakis a megoldandó feladatra összpontosítok. És amikor a végére értem, sokszor el sem hittem, hogy MEG TUDTAM CSINÁLNI.
Amikor a külső és a belső stresszt együtt éltem át, nagyon kétségbe estem, míg egy társam mondatát meg nem hallottam: "Nem fogsz belehalni." Tényleg, mondtam magamnak, miért csinálok én ebből is élet-halál kérdést? Miért veszem annyira komolyan az életet? A saját érzéseimtől féltem és még félek is olykor. Ez a felfedezés mérföldkő volt az életemben. A saját érzéseimtől félek... ismételgettem. Először nem értettem miért félek tőlük, aztán rájöttem, hogy olyan családban nőttem fel, ahol az érzések felvállalása, megmutatása, bűnnek számított, így nagyon hamar megtanultam rájuk ülni, egyszerűen nem venni tudomást róluk, elnyomni magamban őket.
A 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően, már olykor teljességgel sikerül vállalnom akkor és ott az érzéseimet, a kimondott szavakkal együtt.
Évekkel ezelőtt festettük a lakást, és hát felfúrtunk a falra három képet a fiam szobájában. Csengettek, feljött egy szomszédasszony a földszintről - mi a harmadik emeleten lakunk - és közölte velem, hogy miért fúrunk és hogy már megint mi és hogy milyen sokat fúrunk... én meg kiálltam magamért (úgyis már évek óta a bögyömben volt a nő, mindenki életébe szeret belelátni, faggatózik, pletykál, úgy viselkedik, mintha ő lenne a ház egyedüli úrnője...), megkérdeztem tőle, az nem zavarta, amikor alattunk és az első emeleten is hónapokig lakást felújítottak, pont hozzánk csönget be, mi csak három lyukat fúrtunk. Aztán még valamit mondott, amire nem emlékszem, csak arra, hogy azt válaszoltam, TŰNÉS innen. Halkan mondtam, mégis határozottan. Hát eloldalgott. Néztem utána a lépcsőházban, figyeltem az arcát és megállapítottam, életemben, a saját arcommal együtt, nem sok ennyire kifejező képet láttam a mártírságról.
Aztán megijedtem, nem megszokott tőlem az ilyen reakció, felhívtam telefonon egyik társamat. Elmondtam neki a történteket, majd este még egy nagyon jó ismerősömnek is. Megnyugtattak, ezekkel a mindenlébenkanál emberekkel nem lehet másképpen bánni csak így. És megint jelentkezett a bűntudat, ami ismételten igazolta nekem azt, a gyógyulás útján járok.
Megjegyzés küldése