A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. április 23., péntek.


Április 23.
Nyíljunk meg a szeretet előtt.

Gyógyulásunk során az egyik legnagyobb kihívás, hogy engedjük meg magunknak mások szeretetének elfogadását. Sokan akadályoztuk eddig, hogy elfogadjuk a szeretetet. Lehet, hogy olyan emberekkel éltünk együtt, akik arra használták a szeretetet, hogy uralkodjanak rajtunk. Itt voltak mellettünk, de ezért a szabadságunkkal kellett fizetnünk. Adták vagy visszatartották a szeretetet, hogy így tartsanak hatalmukban. Ezektől az emberektől nem volt biztonságos elfogadni a szeretetet. Közben lehet, hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy ne fogadjuk el a szeretetet, ne ismerjük el, hogy szükségünk van rá, mert olyanokkal éltünk együtt, akik nem tudtak valódi szeretetet adni.

Gyógyulásunk bizonyos pontján elismerjük, hogy szükségünk van mások szeretetére. Kicsit furának érezhetjük ezt a szükségletet. Mit kezdjünk vele? Mit tegyünk? Ki adhat nekünk szeretetet? Hogy dönthetjük el, kitől jó megkapnunk, s kitől nem? Hogyan hagyhatjuk, hogy mások szeressenek anélkül, hogy úgy éreznénk, csapdába estünk, bántanak, megfélemlítenek a szeretetükkel?

Ezt is megtanuljuk. A kiindulópont, hogy adjuk meg magunkat annak a vágynak, hogy szeressenek. Egyre jobban bízhatunk abban, hogy tudunk vigyázni magunkra kapcsolatainkban, és nyugodtan hagyhatjuk, hogy mások szeressenek. Egyre jobban bízhatunk abban a képességünkben, hogy ki tudjuk választani azokat, akik képesek szeretetet adni.

Lehet, hogy először haragudni fogunk, amiért szeretetvágyunkat nem elégítik ki mindjárt. Később hálásak lehetünk azoknak, akik megmutatták, mit nem akarunk; azoknak, akik segítettek elhinnünk, hogy megérdemeljük a szeretetet; azoknak, kik azért léptek be az életünkbe, hogy szeressenek bennünket.

Úgy nyílunk ki, mint a virágok. Néha fáj a szirmok kibomlása. Örüljünk neki! Szívünk megnyílik a szeretet előtt, amely eljött és velünk lesz a jövőben is.

Adjuk át magunkat a szeretetnek, melyet az emberek, az univerzum és Felsőbb Erőnk küld nekünk. Adjuk át magunkat a szeretetnek anélkül, hogy mások fölébünk kerekedjenek vagy megakadályozzák, hogy vigyázzunk magunkra. Kezdjük azzal, hogy átadjuk magunkat az önszeretetnek.

Ma megnyílok a szeretet előtt. Hagyom, hogy szeretetet kapjak, s közben tudom, hogy meg tudom óvni magam mások ártó hatásától. Hálás leszek azoknak, akik segítettek a múltban, hogy megnyíljak a szeretet előtt. Igénylem, elfogadom, és hálás vagyok a kapott szeretetért.

Ez a meditáció számomra szomorú felismerést hozott.
Régebben és a mai napon is olyan embereket választok magam mellé, akik nem tudnak szeretni.
Valószínűleg ez azért van, mert szeretetlen családban nőttem fel, egy hatalomfüggő apa mellett. Ezt ismerem, holott vágyom és tudom fogadni a szeretetet és adni is tudom csak még sem folyamatosan.
Akkor hol lehet a baj gyökere? Úgy hiszem, amikor választok, akár nő, akár férfi barátokat, illetve bevonzom őket, a kapcsolatunk elején, én úgy hiszem és úgy is érzem, működik a szeretet, aztán, mint azt már említettem is, jönnek a jelek, melyeket észre is veszek, akkor kéne kiszállnom, viszont én maradok, mert a legtöbb esetben nem akarok tudomást venni róluk. Azt gondolom, ezek az emberek is tudtak szeretetet adni, csak ők is hasonló otthonokban nőhettek fel, mint én és ahogy beljebb jutottunk a kapcsolatban valahogy tettek egy vargabetűt és ahelyett, hogy a kapcsolaton dolgoznának, - velem együtt - inkább a megszokottat választják, az elhagyás fájdalmát.
Nekem inkább az a hibám - erről is írtam már egy régebbi meditációnál - és most partner kapcsolatról beszélek, azt nem tudtam igazán belőni magamnak, mikor volt itt igazából a vége, mikor jött el az, hogy a határaimat már nem engedem jobban feszegetni. Eljött a kapcsolatban az az idő, mintha megszoktam volna és leültem. Ekkor már nem mertem elmondani azt, hogy min kéne változtatni, nem mertem megbeszélni, talán még saját magamnak sem mertem szavakkal megfogalmazni. Ettől a ponttól csak sodródtam. És tudtam, éreztem, feladtam és csak idő kérdése volt, melyikőnk vet véget neki. Ekkor már belépett a szorongás, félelem és éppen amiatt, mert számomra már vége volt, csak az ego nem engedte kimondanom. (én választottam)
A gyerekeim apjával más a helyzet, itt vállalom magam és folyamatosan. A házasságunkban viszont nem vállaltam, szerintem azt sem tudja, kinek a férje volt valójában. Amikor újból visszaköltözött az volt a vízválasztó nálam, onnantól mutatom meg azt ki is vagyok.
Ő sem tud szeretni, nem tud törődni, nem tud gondoskodni. A lényeg nálam mégis az, hogy én már ezzel szembe néztem, tudom kivel élek együtt. A mai napon vele és azt hogy mit hoz a holnap nem tudhatom...

Olvastam egy könyvet
- Anne Wilson Schaef - Menekülés a meghittség elől
Többször tanulmányoztam már, most ideraktam magam mellé és úgy érzem, megint átolvasom, itt az ideje.
Ebben a könyvben, három tipusú függőséget elemez:
- Szexuális függőségek
- Romantika függőségek
- Kapcsolat függőségek

Úgy tapasztaltam saját magam, vizsgálódása közben, hogy én, mint gyógyuló társfüggő, olykor keresztfüggéssel súlyosbítottam a társfüggőségemet, a fent említett három függőséget váltogatva.
Van a könyvben egy olyan fejezet, melynek az a címe:
 

- A függőség, mint az intimitás megkerülésének módja
"Úgy tűnik, mintha mind a három függőség az intimitást célozná, holott valójában mindhárom menekülés az intimitás elöl. Ez a leginkább zavarba ejtő vonásuk."

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |