A blog fő profilja, hogy a függőségekkel foglalkozzék saját tapasztalatból merítve. Kiemelten a társfüggéssel (kodependencia) és az alkoholizmussal. Úgy gondolom ez a két betegség, igen, betegség és nem jellembeli fogyatékosság, sok éve Magyarországon népbetegséggé nőtte ki magát. Szükséges foglalkozni vele.

(Saját tapasztalat a Melody Beattie meditációk alatt olvasható.)

Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)

2010. március 27., szombat.


Március 27.
A régi sebek újra fájnak

„Hogy tehettem ilyet? Hogy mondhattam ilyet? Még, ha úgy gondoltam, akkor is szégyellem, bűntudatom van és félek.”
Általános reakció ez, ha a gyógyulás során új, izgalmas viselkedésmódokkal próbálkozunk. Miközben azon vagyunk, hogy éljünk erőnkkel és óvjuk magunkat, emiatt gyakran szégyent, bűntudatot és félelmet érezhetünk.
Ne hagyjuk, hogy ezek az érzések eluralkodjanak rajtunk. Megannyi utófájás. A régi sebek szakadnak fel bennünk újra. Hagyjuk, hogy végképp begyógyuljanak!
Ha szembeszállunk mások érzéseivel és üzeneteivel, mindig hasonló utófájdalmakat fogunk tapasztalni. Idáig hagytuk, hogy ezek – a szégyen és bűntudat – irányítsák életünket.
Gyerekkorunkban sokan kaptunk olyan, a szégyenre alapozott üzeneteket, hogy nem jó, ha nyíltak és őszinték vagyunk másokkal szemben, és élünk az erőnkkel. Azt éreztették velünk, hogy nem rendjén való, amit akarunk, amire úgy érezzük, szükségünk van.
Hagyjuk behegedni a sebeket! Nem kell túl komolyan vennünk az utó fájdalmakat. Ne hagyjuk, hogy a belobbanó sebek arról győzzenek meg, hogy rossz úton járunk, hogy nincs jogunk megóvni magunkat s kijelölni határainkat.
Csakugyan jogunk van hozzá? Jogunkban áll megóvni magunkat? Jogunkban áll kijelölni a határokat? Jogunkban áll őszintének lenni és kimondani azt, amit úgy érzünk, ki kell mondanunk?
A fejem teszem rá, hogy igen, jogunk van hozzá.
Ha ma egy régi sebem újra belobban, miután új viselkedésmódot alkalmazok gyógyulásomért, megvárom, amíg beheged. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Istenem, segíts, hogy elengedjem a szégyent és alaptalan félelmet attól, mi fog történni velem, ha tényleg vigyázni fogok magamra, és igazán szeretem magam.

Gyerekkoromban - mint azt egy előző meditációnál írtam is - szinte folyamatosan jelen volt az életemben a szégyen és a bűntudat. (ezekre az érzésekre a mai napon is szükséges odafigyelnem, mert alapból beugranak, bizonyos helyzetekben és emberekkel kapcsolatban) Megszégyenített apu, amikor megmutattam saját, viszonylag egészséges énemet, ezzel jelezte, így nem lehetek a család tagja, csakis akkor, ha ugyanúgy gondolkozom, mint ő. Megtanított a függő gondolkodásra, amin nem is csodálkozom, hiszen nem ismert másfajta gondolkozás módot. 
Amikor a 12 Lépéses Program segítségével kezdett változni a gondolkodásom és újfajta (nekik volt ez új, viszont ilyenkor voltam saját magam) viselkedésmódokat gyakoroltam, úgy néztek rám, mint a piros kukoricára. Nem értettek. Azt hitték, hogy ellenük cselekszem, a család ellen. 
Emlékszem, egyik alkalommal ültem kint a konyhában, apu állt velem szemben és hangosan azon tanakodtam magamban, hogy menjek-e a 12 Lépéses Program gyűlésére vagy sem. (akkoriban legalább heti három gyűlésre jártam) Apu kapva kapott az alkalmon és azonnal leszektázta a 12 Lépéses Programot és még hozzátette, nem kell neked közéjük járnod, teljesen felesleges. Ezzel a kijelentésével lökött egyet rajtam és már nem volt kérdés, elmentem a gyűlésre. Addigra már tanultam annyit magamról, hogy tudjam meddig mehetek el az apámmal szemben, csak annyit mondtam, nem szekta. Tovább nem vitatkoztam vele, elmondtam, vállaltam az én álláspontomat. Meghagytam abban a tudatban, amiben ő hinni akart és én is hittem/hiszek továbbra az én meggyőződésemben. Nálam ez nem lehetett és ma sem lehet vita tárgya. A 12 Lépéses Program, ezelőtt 16 évvel, 3 hónappal és 12 nappal megmentette az én életemet is, amiért nem is tudom szavakban kifejezni, mennyire hálás vagyok.
Milyen érdekes, az apám, mivel élte a függőségét, irigyelte az én gyógyulásomat és anyám is. Ilyenkor - mivel a függőség irányította őket - észre sem vették azt, hogy ami ellen ágáltak, a saját lányuk életét mentette meg. Érdekes dolog a szégyen és az irigység ebből a szempontból is, nem beszélve az egoról. Az ego öl, míg az alázat épít. Megtapasztaltam.
Amikor felvállaltam az új és egészségesebb gondolkozásomat még távolabb kerültem a szüleimtől és a gyerekeim apjától, mint valaha. Először természetesen minden változtatásnál megjelent a szégyen és a bűntudat, mint "kedves" ismerősök. Ma már tudom mennyire hasznosak voltak, hiszen a jelenlétük igazolta azt, hogy jó úton járok, csak így tovább.
Elszomorodom amikor eszembe jut, hogy a saját családomtól kellett és szükséges még ma is megvédenem magam, illetve a függőségeiktől. A családnak, mint olyannak védelmező és óvó és biztonságot nyújtó szerepe kell hogy legyen, az én olvasatomban, ehelyett választottam magamnak egy olyan családot, ahol teljes mértékben megélhettem az elhagyatottság, a bizonytalanság, a megnemértés, a szeretetlenség fájdalmát. 
És én milyen családot adtam a gyerekeimnek? 
Függő családot. Egy változással, megmutathattam, megtapasztalhatták az én példámon keresztül, lehet másképp is élni, meg lehet tanulni egy másfajta, életmentő gondolkozásmódot, ami nem eltávolít saját magamtól, hanem az idő múlásával egyre közelebb visz.

Hozzászólások:

Megjegyzés küldése

 
A szavak ablakok vagy falak?! © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |