Március 29.
Megkapjuk, amit szeretnénk
Képzeld el, hogy egy réten mész át, és ösvény nyílik meg előtted. Menet közben megéhezel. Nézz balra! Egy gyümölcsfa áll ott, tele érett gyümölccsel. Tépd le, amire szükséged van!
Pár lépéssel továbbhaladva megszomjazol. Tőled jobbra tiszta vizű forrás fakad.
Ha elfáradsz, pihenőhelyre lelsz. Ha egyedül érzed magad, felbukkan egy barátod, hogy együtt folytassátok az utat. Ha eltévedsz, feltűnik egy tanár, térképpel a kezében.
Hamarosan felismered a dolgok áramlását: szükséglet és kielégülés, vágy és megvalósulás. Eszedbe juthat, hogy valaki azért adta a szükségletet, mert azt tervezte, hogy ki is elégít.
Lehet, hogy éreznem kell a szükségletet ahhoz, hogy észrevegyem és elfogadjam az ajándékot. Lehet, hogy ha behunyom a szemem a vágy előtt, a kezemet se tudom kinyújtani a beteljesülésért.
Kereslet és kínálat, vágy és beteljesülés – folyton megújuló kör, hacsak meg nem szakítjuk. Ehhez az utazáshoz minden meg van tervezve, és adva van, ami kell hozzá.
Ma megkapok mindent, amire szükségem van.
Régebben folyton attól szorongtam, hogy a gyerekeimnek nem lesznek meg a szükségleteik. Visszatekintve mindenük meg volt, amire csak szükségük lehetett, kivéve az érzelmi szükségletek egy részét, amikor éltem a függőségemet.
Magamat valahogy nem vettem figyelembe.
A 12 Lépéses Program tanított és tanít a mai napon is arra, hogy fontos vagyok, egyszeri és megismételhetetlen érték, emberi oldalról senki sem tud úgy vigyázni rám, mint én magam.
Ma már úgy gondolkodom - többnyire - ma van mit ennem, van ruhám, amit felvehetek, van tető a fejem felett és van tiszta víz, amiben megfürödhetek. Amit ezen felül kapok az már ajándék.
A fizikai szükségletek hamarabb eszembe jutnak, mint a lelki. Talán amiatt, mert gyerekkoromban ezek többé kevésbé meg voltak.
Tudom és érzem melyek a lelki szükségleteim, mégis bizonyos fajtájáért nem teszek semmit. Megalkudtam? Félek elindulni az ismeretlen jó felé? Valószínűleg mindkettő.
Hiszem, remélem, ami nekem van szánva, szépen lassan, folyamatosan közelít felém és meg fogom kapni, még a jót is.
Magamat valahogy nem vettem figyelembe.
A 12 Lépéses Program tanított és tanít a mai napon is arra, hogy fontos vagyok, egyszeri és megismételhetetlen érték, emberi oldalról senki sem tud úgy vigyázni rám, mint én magam.
Ma már úgy gondolkodom - többnyire - ma van mit ennem, van ruhám, amit felvehetek, van tető a fejem felett és van tiszta víz, amiben megfürödhetek. Amit ezen felül kapok az már ajándék.
A fizikai szükségletek hamarabb eszembe jutnak, mint a lelki. Talán amiatt, mert gyerekkoromban ezek többé kevésbé meg voltak.
Tudom és érzem melyek a lelki szükségleteim, mégis bizonyos fajtájáért nem teszek semmit. Megalkudtam? Félek elindulni az ismeretlen jó felé? Valószínűleg mindkettő.
Hiszem, remélem, ami nekem van szánva, szépen lassan, folyamatosan közelít felém és meg fogom kapni, még a jót is.
Megjegyzés küldése