Március 23.
A határok kijelölésének rosszallása
„Tudnunk kell, milyen messzire vagyunk hajlandók elmenni, és meddig hagyjuk, hogy mások elmenjenek. Ha ezt pontosan tudjuk, akármeddig elmehetünk.”
(Lépj ki a társfüggőségből!)
Ha van erőnk, hogy vigyázzunk magunkra – hogy nemet mondjunk valamire, hogy megváltoztassunk egy régi viselkedési mintát -, mások esetleg fölháborodottan fognak tiltakozni. Nem baj. Ne hagyjuk, hogy ez megállítson vagy befolyásolja azt az elhatározásunkat, hogy vigyázni fogunk magunkra.
Nem nekünk kell megszabnunk mások reagálását arra, hogy mi vigyázni akarunk magunkra. Azt se várjuk el tőlük, hogy egyáltalán ne reagáljanak. Az emberek igenis reagálnak valahogy, ha másképp kezdünk viselkedni, vagy érdekeinket szem előtt tartva óvjuk magunkat – különösen, ha ez valamilyen módon rájuk is hat. Hadd tegyék! Hadd reagáljanak úgy, ahogy nekik tetszik! Mi pedig folytassuk, amit elkezdtünk.
Ha az emberek megszokták, hogy egy bizonyos módon viselkedünk, igyekeznek meggyőzni arról, hogy továbbra is így viselkedjünk, nehogy változtatni kelljen a rendszeren. Ha megszokták, hogy mindig igent mondunk, lehet, hogy morognak majd az első „nem” hallatán. Ha megszokták, hogy átvállaljuk az ő felelősségüket, érzelmeiket, problémáikat, igencsak rossz néven veszik, ha ezt abbahagyjuk. Ami rendben is van, Megtanulhatunk együtt élni némi rosszallással az egészséges önvédelem nevében. Nem bántanak ők, csak rossz néven veszik.
Ha az emberek megszokják, hogy bűntudatot ébresztve, terrorral, szekálással uralkodjanak rajtunk, még fokozhatják is ez irányú erőfeszítéseiket, ha azt tapasztalják, hogy visszautasítjuk ezt az igényüket. Ez is a rosszallás egyik formája.
Ne hagyjuk, hogy mások rosszallása visszazökkentsen a régi kerékvágásba, ha már a változtatás mellett döntöttünk!
Nem muszáj odafigyelnünk a rosszallásukra.
Ma figyelmen kívül hagyok bármilyen rosszallást, amit azért kapok, mert változtatok a viselkedésemen, vagy másfajta erőfeszítést teszek azért, hogy önmagam lehessek.
A határaimat a nem-et mondással tudom kijelölni. Ezt nagyon hasznos volt nekem megtanulnom.
A 12 Lépéses Programba kerülésem előtt még az eladóknak sem mertem nemet mondani. Kitették elém a pulóvereket és én azt hittem vennem kell, mert úgy éreztem, ha nem veszem meg valamelyiket, visszautasítom ŐKET! Nem a pulóvert, hanem az eladókat. Itthon erre tanítottak, ugyanis ha nem-et mondtam valamire a szüleimnek, mondjuk csak annyit, hogy nem most csinálom meg ezt vagy azt a bizonyos feladatomat, hanem később, vérig voltak sértve, mert úgy érezték, hogy őket utasítom vissza. Persze akkor ezzel még nem voltam tisztában.
Meg KELLETT tanulnom szétválasztani a személyeket a kérésüktől. Legelőszőr ezt magammal kezdtem. Megtanultam, ha az én kérésemet valaki visszautasítja, nem engem utasít el, CSAK! a kérést. Ettől még szerethet engem továbbra is. Mekkora különbség és mekkora megkönnyebbülés volt!
Az én életemben - gondolom másoknál is így van ez - a család tagokkal a legnehezebb a határaimat kiszabnom. Megszokták régebben, hogy akár fát is vághattak a hátamon és erről nagyon nehéz volt őket leszoktatnom. A szüleimet nem is sikerült, mindkettő sírba vitte azt a gondolatát, hogy eddig szerettem őket, ettől meg már nem. Pedig sosem őket utasítottam el, mikortól megtanultam kiszabni, kijelölni és meg is mutatni a határaimat, csakis egy-egy kérésüket.
A gyerekeim apja sem érti meg, még a szavamat sem érti, többször mondtam már neki, pedig magyarul beszélek én is... nincs mit tenni, megváltoztatni embereket, saját akaratuk ellen nem lehet. Duzzogással szokott büntetni ilyenkor. Eleinte lestem, figyeltem, mikor enyhül már meg, közben pedig szorongtam és duzzogtam én is, legalábbis nagyon igyekeztem úgy csinálni. Vártam, hogy ő szóljon először hozzám. Ma ezekbe a játszmákba már nem megyek bele. Elmondom, kimondom és ha pár perc múlva más mondandóm van, hát arról beszélek, nem befolyásolnak az ő vélt vagy valós sérelmei.
A belátás segített nekem és segít a mai napon is. Belátom, ez nekem így nem jó már, - régebben sem volt jó csak akkor a megfelelésem irányított - megkérdezem, neked hogy lenne a jó, válasz nincsen, akkor csinálom úgy, ahogy nekem jó, ha van rá válasz, megbeszéljük. Szeretek belátó lenni, a hozzá vezető út az alázattal kezdődik, ami a 12 Lépéses Program alapja.
Ma már nem nagyon érdekel, ha emberek megbántódnak a nem-et mondásom miatt. Kizárólag azoknak az embereknek okoz ez gondot, akik ezt személyes elutasításként élik meg. Sajnálom, hogy nem ismerik és nem élik a 12 Lépéses Programot, sok felesleges fájdalomtól és felesleges szenvedéstől menthetné meg őket.
A 12 Lépéses Programba kerülésem előtt még az eladóknak sem mertem nemet mondani. Kitették elém a pulóvereket és én azt hittem vennem kell, mert úgy éreztem, ha nem veszem meg valamelyiket, visszautasítom ŐKET! Nem a pulóvert, hanem az eladókat. Itthon erre tanítottak, ugyanis ha nem-et mondtam valamire a szüleimnek, mondjuk csak annyit, hogy nem most csinálom meg ezt vagy azt a bizonyos feladatomat, hanem később, vérig voltak sértve, mert úgy érezték, hogy őket utasítom vissza. Persze akkor ezzel még nem voltam tisztában.
Meg KELLETT tanulnom szétválasztani a személyeket a kérésüktől. Legelőszőr ezt magammal kezdtem. Megtanultam, ha az én kérésemet valaki visszautasítja, nem engem utasít el, CSAK! a kérést. Ettől még szerethet engem továbbra is. Mekkora különbség és mekkora megkönnyebbülés volt!
Az én életemben - gondolom másoknál is így van ez - a család tagokkal a legnehezebb a határaimat kiszabnom. Megszokták régebben, hogy akár fát is vághattak a hátamon és erről nagyon nehéz volt őket leszoktatnom. A szüleimet nem is sikerült, mindkettő sírba vitte azt a gondolatát, hogy eddig szerettem őket, ettől meg már nem. Pedig sosem őket utasítottam el, mikortól megtanultam kiszabni, kijelölni és meg is mutatni a határaimat, csakis egy-egy kérésüket.
A gyerekeim apja sem érti meg, még a szavamat sem érti, többször mondtam már neki, pedig magyarul beszélek én is... nincs mit tenni, megváltoztatni embereket, saját akaratuk ellen nem lehet. Duzzogással szokott büntetni ilyenkor. Eleinte lestem, figyeltem, mikor enyhül már meg, közben pedig szorongtam és duzzogtam én is, legalábbis nagyon igyekeztem úgy csinálni. Vártam, hogy ő szóljon először hozzám. Ma ezekbe a játszmákba már nem megyek bele. Elmondom, kimondom és ha pár perc múlva más mondandóm van, hát arról beszélek, nem befolyásolnak az ő vélt vagy valós sérelmei.
A belátás segített nekem és segít a mai napon is. Belátom, ez nekem így nem jó már, - régebben sem volt jó csak akkor a megfelelésem irányított - megkérdezem, neked hogy lenne a jó, válasz nincsen, akkor csinálom úgy, ahogy nekem jó, ha van rá válasz, megbeszéljük. Szeretek belátó lenni, a hozzá vezető út az alázattal kezdődik, ami a 12 Lépéses Program alapja.
Ma már nem nagyon érdekel, ha emberek megbántódnak a nem-et mondásom miatt. Kizárólag azoknak az embereknek okoz ez gondot, akik ezt személyes elutasításként élik meg. Sajnálom, hogy nem ismerik és nem élik a 12 Lépéses Programot, sok felesleges fájdalomtól és felesleges szenvedéstől menthetné meg őket.
Megjegyzés küldése